Amikor anya lettem, azt hittem, egyedül vagyok, és nincs más, amibe kapaszkodhatnék, csak az újszülött fiam. Ahogy elhagytam a kórházat, rájöttem, hogy a történetem sokkal bonyolultabb és sokkal kevésbé magányos, mint amire valaha is számítottam.
Épp most éltem túl egyedül 12 órányi munkát.
Nincs férj, aki a kezemet fogja, és nincs anya, aki nyugtalanul járkálna a váróban. Csak az eszközök állandó sípolása, a nővér, aki ellenőriz engem és a kisfiút, akire oly sok hónapja vártam.
Megígértem, hogy megvédem a kis örömköteget.
Nincs férj, aki a kezemet fogja.
Amikor Tina, a nővér megkérdezte, jön-e még a férjem, elmosolyodtam és hazudtam: „Hamarosan jön.“ mostanra már túl jól tudtam fedezni őt.
Mark valójában hét hónapja volt távol, ellentétben anyámmal, aki évekkel ezelőtt halt meg.
A férjem elhagyott azon az éjszakán, amikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok.
„Nem akarom felnevelni a GYEREKEDET“ — mondta, és megragadta a kocsikulcsát. „Szórakozni akarok, utazni és a barátaimmal lógni. Miért kötözzem magam egy ilyen sikoltozó kölyökhöz?“
Aztán elment, csak úgy.
„hamarosan lesz.”
Mivel egyedül nem engedhettem meg magamnak a lakásunkat, kibéreltem egy kis szobát Alvarez asszony háza mögött. Két műszakot vállaltam az étkezőben, és megtanultam, hogyan nyújtsam tovább a pénzemet, mint az valójában lehetséges volt.
Használt babaruhákat vettem, és kihagytam az étkezést, amikor a bérleti díj esedékes volt, és elmondtam az embereknek, hogy Mark elfoglalt, mert túl valóságosnak tűnt ahhoz, hogy hangosan kimondjam az igazat.
Tegnap 15:17-kor a fiam sikoltozva született. Erős volt, egészséges és egyszerűen tökéletes.
Én Noah-nak hívtam.
Mondtam az embereknek, hogy Mark elfoglalt.
Amikor Tina először a mellkasomra tette, elfelejtettem minden kifizetetlen számlát, minden magányos éjszakát és minden alkalommal, amikor Mark szavai visszhangoztak a fejemben. Hónapok óta először éreztem úgy, hogy végre újra tudok lélegezni.
Tina közvetlenül Dr. Carter közeledése előtt távozott. Először nyugodt mosollyal Noé fölé hajolt. De aztán kiment a mosoly, és az egész teste megfagyott.
Néztem, ahogy a tekintete a fiam arca fölött kóborol, majd Noé szemén lóg, az egyik mélybarna, a másik szürkéskéknek tűnt.
Minden szín elhagyta Dr. Carter arcát. A szeme megtelt könnyel.
Aztán kiment a mosoly.
„Mi újság?“ Suttogtam.
Az orvos erősen nyelt.
— Hol van az apa
„nincs itt.”
„Mi a neve?“ Az orvos hangja megszakadt.
Valami a tekintetében kihűlt a vérem.
„Mark“, mondtam, megadva a vezetéknevét.
Csend. Aztán észrevettem, hogy egy könnycsepp gördül le Dr. Carter arcán.
„Mi újság?“
Aztán belesüppedt az ágyam melletti székbe, mintha valaki kiütötte volna a levegőt a tüdejéből.
„Van valami, amit tudnod kell“ — mondta az orvos.
De mielőtt befejezhette volna a beszédet, a szülőszoba ajtaja kinyílt!
A vérem jéggé változott, amikor egy nő berontott. Még mindig gyorséttermi egyenruhát viselt, a haja hátra volt kötve, mintha egyenesen a munkából jött volna. Felismertem a logót az ingén, – a kórház földszintjén lévő hamburgerboltból származik.
Közvetlenül a szobában állt meg, teljesen kifulladt.
„van valami, amit tudnod kell.”
„Sajnálom – Hallottam valakit, aki azt mondta, hogy két különböző szemszínnel született egy baba – Látnom kellett –“
Carter doktor lefagyott.
— Lena? azt mondta.
Tina bejött, rohant és láthatóan frusztrált. „Nagyon sajnálom, ez a nő azt mondta, hogy sürgős –“
Dr. Carter felemelte a kezét anélkül, hogy levette volna a szemét a nőről. „Semmi baj, Tina. Én ismerem őt. Hadd maradjanak.“
Tina nem tűnt boldognak, de visszalépett a folyosóra, és még egy aggódó pillantást vetett rám, mielőtt elindult.
„Ez a nő azt mondta, hogy sürgős–“
A nő és Carter doktor úgy bámult egymásra, mintha nem is lennék a szobában, mintha mindketten olyan emlékbe tévedtek volna, amit egyikük sem akart újra meglátogatni.
Az ujjaim körbekarmolták a mennyezet szélét.
— Ki vagy te Megkérdeztem a nőt.
Rám nézett, de nem válaszolt. Dr. Carterhez fordultam. „Ki az ő?“
Egyikük sem válaszolt.
A Lena nevű nő lassan Noah-ra nézett. Tekintete végigkalandozott az arcán, majd megállt a szemén.
Az arca kisiklott.
— Ki vagy te
— Ó, nem… — suttogta.
Dr. Carter ismét leült, és két kézzel dörzsölte az arcát.
„Ez nem történhet meg újra.“
Kiszélesedett a szemem.
„Újra?!“
Lena szomorúan nézett rám.
„te is a barátnője vagy… igaz?”
Egy pillanatig nem értettem a szavakat.
“Mit?”
„Ennek nem szabad megismétlődnie.”
Dr. Carter mélyen kilélegzett.
„Néhány hónapja szültem Lena babáját. Ugyanaz a helyzet, mint a tiéd, és ugyanazt az apát mondta. Mindkét gyermeknek heterokrómiája van. Ez az a genetikai sajátosság, amely miatt két különböző szemszínük van.–
„No“ — mondtam, és megráztam a fejem. „Ez nem lehetséges!“
Lena rövid, megtört nevetést hallatott, de humor nem volt benne.