W spokojnej, csendes külvárosi negyedben a nyolcéves Nick a házuk előtti gyepet valódi hóemberkiállítássá változtatta. Minden egyes hófigurának saját nevet adott, történetet talált ki hozzájuk, és úgy bánt velük, mintha hűséges munkatársai lennének egy különleges téli birodalomban. Ez a varázslatos világ azonban újra és újra ugyanannak az embernek az önzése miatt pusztult el. A szomszéd, Mr. Streeter, akinek arcáról szinte soha nem tűnt el a mogorva kifejezés, rendszeresen levágta az utat, és néhány másodperc megtakarítása érdekében autójával áthajtott Nick füvének sarkán. Hiába kérte őt a kisfiú édesanyja számtalanszor udvariasan, hogy tartsa tiszteletben mások tulajdonát és a gyermek kemény munkáját, Streeter csak vállat vont, és cinikusan kijelentette, hogy „a gyerekek úgyis túlélik”. Ezután minden alkalommal szándékosan széttaposta a gondosan elkészített hóembereket autójának kerekeivel.
Nick számára mindez nem csupán bosszúságot jelentett, hanem komoly lelki megterhelést is. Volt, amikor sírva fakadt, máskor dühösen összeszorította a fogát, miközben újra és újra felépítette a tönkretett alkotásokat. Egy idő után azonban arra jutott, hogy ha a kedves szavak nem érnek semmit, akkor valamilyen más módon kell világossá tennie a saját határait. Amikor az édesanyja érdeklődött titokzatos új „tervéről”, a kisfiú csak annyit mondott, hogy senkinek sem akar ártani. Egyszerűen szeretné elérni, hogy végre megszűnjön az értelmetlen rombolás. A statisztikák szerint a külvárosi övezetekben a szomszédok közötti telekhatár-viták a polgári jogi panaszok közel egynegyedét teszik ki, és ezek a konfliktusok gyakran akkor mérgesednek el igazán, amikor az egyik fél úgy érzi, hogy személyes terét, tulajdonát vagy érzelmi befektetését rendszeresen semmibe veszik.
A történet fordulópontja egy sötét, fagyos téli estén érkezett el. A csendet hirtelen egy éles fémes csattanás törte meg, amelyet fékcsikorgás és egy hatalmas ütközés hangja követett. Nick legújabb hóemberét, akit Winstonnak nevezett el, ezúttal nem egyszerűen a gyepre építette. A hóember valójában egy élénkpiros tűzcsapot rejtett, amely pontosan a telekhatár közelében állt. A vastag hóréteg tökéletesen eltakarta a nehéz öntöttvas szerkezetet, így kívülről csak egy kissé göcsörtös hóembernek tűnt. A kisfiú nem állított valódi csapdát – egyszerűen kihasználta azt, hogy Mr. Streeter évek óta ugyanazt a rossz szokást követte. Amikor a szomszéd ismét megpróbálta levágni az utat az udvar szélén keresztül, ezúttal nem puha hóba hajtott bele, hanem egy masszív fémakadályba. Az ütközés ereje megrongálta a tűzcsapot, amelyből pillanatok alatt hatalmas vízsugár tört az ég felé, jéghideg permettel borítva be az egész környéket.
A következő percek valóságos téli káosszá változtak. A csuromvizes és dühöngő Mr. Streeter ököllel verte Nick családjának ajtaját, és azt kiabálta, hogy a nyolcéves fiú „őrült”. A jogi helyzet azonban gyorsan egyértelművé vált. A kár kizárólag azért következett be, mert Streeter letért az úttestről, és jogosulatlanul behajtott egy magánterületre. Mire a rendőrök és a vízmű szakemberei megérkeztek, hogy felmérjék a sérült tűzcsapot és az utcát elárasztó vizet, a szomszédnak már nemcsak a javítás költségeivel kellett számolnia, hanem önkormányzati bírságokkal és alaposan megtépázott büszkeségével is. Nick édesanyja nyugodtan csak annyit jegyzett meg, hogy a tűzcsap mindig is ott állt, mint egy nehéz fémből készült határjel, amely végül emlékezetes leckét adott arról, milyen következményei lehetnek mások tulajdonának semmibe vételének.
A tél végére az egész környék hangulata megváltozott. Bár Mr. Streeter és Nick családja között továbbra sem alakult ki barátság, kapcsolatukat már a kölcsönös távolságtartás és a tisztelet jellemezte. A férfi ettől kezdve feltűnő óvatossággal hajtott be saját feljárójára, ügyelve arra, hogy autójának kerekei még véletlenül se érintsék meg a család gyepének egyetlen fűszálát sem. Nick pedig zavartalanul folytathatta hóembereinek építését. Az egész szezonban újabb és újabb figurákkal bővítette „hadseregét”, és hosszú idő után először a hóemberek természetes módon, a tavaszi napsütésben olvadhattak el, nem pedig egy figyelmetlen autó kerekei alatt pusztultak el. Winston története az egész környék számára emlékezetes tanulsággá vált: vannak határok, amelyeket érzelmek jelölnek ki, és vannak olyanok is, amelyeket vasból, jégből és következményekből építenek – ezeket pedig sokkal nehezebb figyelmen kívül hagyni.