Dénes még csak fel sem nézett a telefonjából, amikor kimondta azokat a szavakat.
– Szégyellem, hogy magammal vigyelek a bankettre – mondta hűvösen. – Ott emberek lesznek. Normális emberek.
Nóra a hűtő előtt állt, kezében egy doboz tejjel. Egy pillanatra azt hitte, rosszul hallotta. Tizenkét év házasság. Két gyerek. Közös hitelek, reggeli rohanások, betegségek, éjszakai beszélgetések. És most – szégyen.
– Felveszem a fekete ruhát – mondta halkan. – Azt, amit te vettél nekem.
– Nem a ruháról van szó – végre ránézett. – Hanem rólad. Ahogy kinézel. A hajad, az arcod… minden olyan jellegtelen. Ott lesz Viktor a feleségével. Ő stylist. Te meg… érted.
– Akkor nem megyek.
– Okos döntés. Azt mondom majd, hogy lázas vagy. Senki nem fog kérdezősködni.
Eltűnt a fürdőszobában, Nóra pedig egyedül maradt a konyhában. A gyerekszobából halk, egyenletes légzés hallatszott. Márk tízéves volt, Lilla nyolc. Az egész élete itt volt – ebben a lakásban, az iskolai értekezletek és számlák ritmusában. És most a saját férje szégyellte őt.
Másnap Nóra Erika szalonjában ült – régi barátnőjénél, aki szókimondó fodrász volt.
– Teljesen megőrült – háborgott Erika. – Szégyelli a saját feleségét? Ki lett belőle?
– Raktárvezető – válaszolta Nóra érzelem nélkül. – Előléptették.
– És ettől hirtelen nem vagy elég jó neki? – Erika összeszorította az állkapcsát. – Emlékszel, mit csináltál a gyerekek előtt?
– Tanítottam…
– Nem erre gondolok. Ékszereket készítettél. Kövekből, gyöngyökből.
Még most is megvan az a kék köves nyaklánc. Mindenki kérdezi, honnan van.
Nóra emlékezett. Aventurin. Hosszú esték, amikor még látták őt. Amikor Dénes érdeklődéssel nézett rá, nem pedig közönnyel.
– Az már régen volt.
– A „régen” nem azt jelenti, hogy vége – hajolt közelebb Erika. – Mikor van a bankett?
– Szombaton.
– Tökéletes. Holnap jössz. Haj, smink. Felhívjuk Olíviát – csodás ruhái vannak. Az ékszert pedig… te készíted.
– Erika, ő azt mondta…
– Nem érdekel, mit mondott. Elmész. És egy dolgot garantálok: ezt nem fogja elfelejteni.
Olívia egy érett szilva színű ruhát hozott. Hosszú volt, vállakat szabadon hagyó, finoman kiemelte az alakot. Egy órán át igazgatták, tűzték, formálták.
– Ehhez a színhez különleges ékszer kell – mondta Olívia. – Sem ezüst, sem arany.
Nóra elővett egy régi dobozt. Legalján, puha anyagba csomagolva feküdt egy szett: nyaklánc és fülbevaló kék aventurinnal. A saját munkája. Nyolc évvel ezelőtt. Egy alkalomra, ami sosem jött el.
– Ez… lenyűgöző – suttogta Olívia. – Te készítetted?
– Igen.
Erika lágy hullámokba rendezte a haját. A smink visszafogott volt, mégis kiemelte a tekintetét. Amikor Nóra felvette a ruhát és becsatolta az ékszereket, a kövek hűvösen simultak a bőréhez – mintha emlékeztetnék arra, ki is ő valójában.
– Nézz magadra – mondta Olívia, a tükörhöz vezetve.
Nóra belenézett.
Nem azt a nőt látta, aki tizenkét évig főzött és takarított.
Hanem önmagát. Azt, aki volt. És azt, aki még lehet.
A folyóparti étterem fényárban úszott. Elegáns ruhák, halk zene, visszafogott beszélgetések. Nóra szándékosan késett.
A hangzavar egy pillanatra elcsendesedett.
Dénes a bárnál állt, nevetett. Amikor meglátta őt, megmerevedett. Nóra szó nélkül elsétált mellette, és egy távoli asztalhoz ült. Egyenes háttal, nyugodtan, összekulcsolt kézzel.
– Elnézést, szabad ez a hely?
Egy körülbelül negyvenöt éves férfi állt mellette. Szürke öltöny, intelligens tekintet.
– Természetesen – válaszolta Nóra.
A beszélgetés könnyedén indult. A férfit Andrásnak hívták. Kiderült, hogy egy iparművészeti galériát vezet. A tekintete megakadt Nóra nyakláncán.
– Ez aventurin? Ritkán látni ilyen formában.
– Én készítettem.
– Tényleg? – mosolyodott el. – Meg kellene mutatnia a munkáit szélesebb közönségnek is.
Néhány méterre Dénes egyre növekvő feszültséggel figyelte őket. Most először látta, hogy mások érdeklődéssel néznek Nórára. Csodálattal.
A bankett után megpróbálta megállítani.
– Nóra… beszélhetünk?
A nő nyugodtan ránézett.
– Tizenkét évig beszéltünk. Most rajtam a sor, hogy magamra gondoljak.
Néhány hónappal később Nóra egy világos, kis műhelyben tartott ékszerkészítő foglalkozásokat. Munkái galériákba kerültek. András betartotta az ígéretét.
Dénes?
Megértette, mit veszített el – de már késő volt. Nyugodtan váltak el, kiabálás nélkül. A gyerekek miatt.
És Nóra?
Minden reggel belenézett a tükörbe, és egy olyan nőt látott, akit soha többé nem kell szégyellnie.