Ennek a nőnek az élete egy sor megpróbáltatás, nélkülözés és állandó küzdelem. 1965-ben született Dél-Karolinában, és gyermekkorát egy rozoga házikóban töltötte nagymamája telkén. Később a család Rhode Islandre költözött, remélve, hogy ez változást hoz, de a valóság még szigorúbbnak bizonyult: fűtés és víz nélküli lakás, napi éhezés, az alapvető feltételek hiánya. Hogy ne haljanak éhen, nővéreivel együtt ételmaradékokat kellett gyűjteniük, és titokban ételt lopniuk a boltokból. Ezek a korai élmények örökre megmaradtak benne.
Ennek ellenére volt egy célja: elhagyni azt a világot, amelyben született. Az oktatás és a kreativitás igazi megváltást jelentett számára. Tanulmányai sikeresen haladtak, a sportolás és a színházi előadásokban való részvétel pedig lehetőséget adott neki, hogy kifejezze érzéseit. Hét évesen lépett először színpadra, amikor nővéreivel együtt fellépett egy helyi ünnepségen – ekkor alakult ki kapcsolata a művészettel. Erőfeszítéseinek és kitartásának köszönhetően ösztöndíjat kapott a Rhode Island-i főiskolán, majd felvették a rangos Juilliard iskolába – több ezer jelentkező közül ő volt a tizennégy kiválasztott egyike.
A Juilliardban folytatott tanulmányok megalapozták jövőjét. Szinte közvetlenül a diploma megszerzése után elkezdett színházi színpadokon játszani, és 29 évesen Tony-díjra jelölték a „Hét gitár” című darabban nyújtott alakításáért. Ezt követően filmekben és televíziós sorozatokban is megjelent. Az igazi áttörés akkor következett be, amikor szerepet kapott a „Kétség” című filmben – ezért a szerepért először jelölték Oscar-díjra. Később következett a „Szobalány”, és végül a történelmi győzelem – ő lett az első fekete színésznő, aki Emmy-díjat kapott drámai sorozatban játszott női főszerepért.
De az ő hozzájárulása túlmutat a szakmán. Éhezést élve át, részt vett a Hunger Is… kezdeményezésben, amely pénzt gyűjt gyermekek étkeztetésére. Az álláspontja egyértelmű: egyetlen gyermek sem éhezhet egy olyan országban, ahol ételbőség van. „Finding Me” című memoárjában megosztja személyes tapasztalatait, és segít másoknak elhinni, hogy a múlt nem határozza meg a jövőt.
Viola Davis ma már teljesen más életet él. Férjével, Julius Tennon színész-producerrel együtt nevelik örökbefogadott lányukat, Genesis-t. 55 évesen megvásárolta gyermekkori otthonát – nem azért, hogy ott éljen, hanem mint a hosszú és nehéz út szimbólumát. Az éhségtől és a félelemtől az elismerésig és a biztonságig – életrajza példaként szolgál arra, hogy a belső erő elég ahhoz, hogy legyőzzük a körülményeket és elérjük a lehetetlent.