Sok évvel ezelőtt elváltam az első férjemtől.
Ó, mennyire kimerített engem!
Ezt a házasságot követően sok időbe telt, mire felépültem.
Nem dolgozott, az én pénzemet alkoholra költötte és elvitte a holmijainkat a házból.
Én pedig mindent eltűrtem, mert volt egy fiam, aki felnőtt.
De egyszer, amikor Gabriel 12 éves volt, odajött hozzám, egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta:
„Anya, miért tűröd ezt?
Dobd ki!
Ebben a pillanatban mintha lecsúszott volna a szememről a fátyol, és habozás nélkül kidobtam a férjemet a házból.
Milyen öröm volt ez – szavakkal el sem tudom kifejezni.
Később voltak udvarlóim, de soha nem terveztem komoly kapcsolatot.
Féltem, hogy újra csapdába esek.
Az elmúlt négy év különösen nehéz volt.
A fiam Kanadába ment dolgozni, és úgy döntött, hogy ott marad örökre.
Én viszont nem akarok elmenni – már késő hozzászoknom egy másik országhoz.
A pandémia ideje különösen nehéz volt számomra – senki sem jött hozzám látogatóba.
És idővel a magány elviselhetetlenné vált.
„Találj magadnak legalább egy barátot, akivel beszélgethetsz!” – győzködött a barátnőm.
– Érted, nézek a korombeli férfiakra, és mind öregnek és roskatagnak tűnnek.
Szégyellem velük nyilvánosan megjelenni.
Miért lenne ez nekem jó?
Hogy öregkoromban valakit ápoljak?
Ők nem barátnőt keresnek – ápolót keresnek.
– Akkor ismerkedj meg valakivel, aki fiatalabb.
Csodásan nézel ki!
Ezek a szavak elgondolkodtattak.
És valahogy úgy alakult, hogy elkezdtem beszélgetni egy férfival, aki a szomszéd házban lakott.
Minden nap sétált a kutyájával a házaink melletti parkban.
Ionnak hívták.
Elvált, a volt felesége Olaszországba költözött, és van egy felnőtt lánya.
Nagyon jól nézett ki – magas, karizmatikus 49 éves férfi.
Én, mint már említettem, 62 éves voltam.
Beszélgetni kezdtünk, és ő olyan szépen udvarolt nekem – szinte minden nap virágot hozott.
Még észre sem vettem, hogy már hozzám költözött.
Mindenki csodálkozott, hogy egy ilyen vonzó és érdekes férfi hogyan tudott érdeklődni irántam.
Bevallom – élveztem ezt a figyelmet.
Minden nap finom ételeket főztem neki, örömmel mostam és vasaltam a ruháit.
De egyszer azt mondta nekem:
– Sétáltathatnád a kutyámat.
Jót tenne neked, ha többet lennél a friss levegőn!
– Menjünk együtt.
– Talán nem kellene túl gyakran együtt mutatkozni.
„Talán szégyell engem?” – gondoltam.
És akkor rájöttem, hogy a házvezetőnőjévé váltam.
Úgy döntöttem, hogy komolyan beszélek vele.
– Úgy gondolom, hogy a házimunkát egyenlően kell megosztani.
Te magad is vasalhatod a ruháidat.
És a kutyádat is magad sétáltathatod.
– Figyelj, ha fiatal és jóképű férfit akartál, akkor neki is örömet kell szerezni.
Különben mi értelme van ennek az egésznek?
– 30 perced van, hogy összeszedd a holmidat és elmenj!
– Mi?
Nem tehetem – a lányom már elhozta a barátját a lakásomba.
– Akkor éljetek együtt!
Habozás nélkül kidobtam a házból.
De bevallom, szomorú voltam.
Tényleg nincs esélye egy olyan nőnek, aki az én koromban van, hogy megtalálja az igaz szerelmet?
Még mindig vágyom a gyengédségre…