Timothy Dalton soha nem törekedett arra, hogy rajongók kedvence legyen, de mégis az lett. Hősei – Rochester, Bond, II. Fülöp – nem igényelnek patetikát. Mindegyikük mögött belső törés húzódik meg. Timothy Dalton mindig különállt, nem törekedett a hírnévre, kerülte a zajos társaságokat. A nézők számára egyszerre tűnt szépnek és távolságtartónak, olyan embernek, akinek titka van, amit nem lehet kimondani.
Walesben született egy hírszerző tiszt családjában. Gyerekkora óta repülni akart, kadét volt, szigorú nevelést kapott. Mindent megváltoztatott a Macbeth, egy színdarab, amelyet 15 évesen látott. Feladta katonai álmait, a színházhoz fordult, és felvételt nyert a Királyi Akadémiára. Tanulmányait nem fejezte be, de a Ifjúsági Színházban kötött ki, ahol Shakespeare világának részévé vált.
Első filmszerepe rögtön jelentős volt: A tél oroszlánja, ahol a francia királyt játszotta. A filmben Hepburn és O’Toole is szerepelt vele. Nem törekedett hollywoodi karrierre, de a szerepek jöttek: drámaiak, mélyek. Mintha olyan karaktereket választott volna, akik mögé elbújhatott, és nem kellett megnyílnia.
1983 fordulópontot jelent: ő Edward Rochester a „Jane Eyre”-ben. Hőse nem gáláns, nem csábító, hanem megtört és életteli. Hangja, szünetei, tekintete nem technika, hanem jelenlét. Ebben rejlik az ereje.
Aztán Bond. Az ő verziója egy lelkiismeretes ember, egy ügynök, akinek nem mindegy. De a nézők show-t akarnak, nem drámát. Két filmben szerepel, majd egyszerűen távozik. Panaszok és konfliktusok nélkül. Később azt mondja magáról, hogy amikor a tükörbe néz, azt gondolja: „Ó, istenem…”.
Magánéletéről nem beszélt. Közel 15 évig volt együtt Vanessa Redgrave-vel, egy erős és okos nővel. Ő családot akart, ő pedig szabadságot. Végül egyszerűen eltűnt. Aztán voltak még románcai – Joan Collins, Ornella Muti, Brooke Shields –, de mind véget ért, amint kikapcsolták a kamerát.
A orosz zongorista Oksana Grigorieva-tól fia született. Benne melegséget és nyugalmat látott, először beszélt a családról. De a nő elment egy másik férfihoz, ő pedig csendben elengedte. Amikor kitört a botrány Mel Gibsonnal, ő volt az első, aki a nő segítségére sietett. Vádak nélkül, egyszerűen emberségesen.
Soha nem nősült meg. A magányt választotta. Szerette a horgászatot, a régi könyveket, a jazzt. A fia lett az élete értelme. De leveleiben néha átsejlett a sajnálat – mintha tudta volna: az igazi közelséghez nem romantika kell, hanem másfajta erőfeszítés.
Hosszú szünet után visszatért a képernyőre. Ez 2019-ben történt, a „Fatal Patrol” című sorozatban. Hőse – ellentmondásos, bonyolult, akárcsak ő maga. Aztán újra eltűnt. 2025-ben újra a képernyőn, a „1923” című sorozatban, Mirren és Ford mellett. Ugyanaz maradt – szigorú, ironikus, élénk.
Soha nem kért szeretetet a nézőktől. De éppen ez vonzotta őket. Nem gyakran idézik, de újra meg újra megnézik. Mert az ilyen színészek nem tűnnek el – csak háttérbe szorulnak. És velük nem a képet, hanem az embert szeretnénk visszahozni.
Amikor Timothy-t megkérdezték, hogy büszke-e rá a fia, azt válaszolta, hogy mindig igyekezett őszinte lenni, és ez a legfontosabb, minden szerepnél fontosabb.
