A kétezerhuszonhat lágy, kissé átgondolt fényében a világ emlékezik: tíz év telt el azóta, hogy a képernyőérzelem egyik legkülönlegesebb mestere elhunyt. Gene Wilderre visszatekintve lehetetlen nem látni egy ritka példát egy olyan ember kreatív hosszú életére, akinek belső ereje akkor sem tűnt el, amikor a kor már nyomot hagyott a külsején. Egyik utolsó nyilvános szereplése — a US Open lelátóján, elegáns szürke kabátot és zöld pólópólót — viselve megőrizte csendes, szinte időtlen karizmáját a közönség emlékezetében. Wilder nem csak színész volt. Különleges, ragyogó mosoly hordozójává vált, éppen annak a szikrának, amely fiatalkorában idegesnek és indulatosnak tűnt, és az évek során kifinomult méltósággá változott, amelytől még mindig lehetetlen volt elnézni.
Karrierjének kezdete szorosan kötődik egy élénk és valóban egyedülálló szövetséghez Mel Brooksszal. Együtt olyan filmeket hoztak létre, amelyeket még mindig külön fejezetként tekintenek a filmtörténetben. Legyen szó a nyűgös Leo Bloomról a «Producers»-ben vagy a különc zseniről a «Young Frankenstein»-ben, Wilder mindig is nemcsak vígjátékkal, hanem őszinte szívvel töltötte meg karaktereit. Nem félt a merész döntésektől, és könnyedén vállalt kreatív kockázatokat, ötvözve a viharos, már-már groteszk komédiát a finom emberi sebezhetőséggel. Ezért emlékeztek szerepeire nemcsak ugyanolyan viccesen, hanem mély és pontos képként olyan emberekről, akiknek többek között erősnek, idegennek kell lenniük.
Mégis, a képernyőn megjelenő mitológiájának fő pontja örökre Willy Wonka —, az édes fantázia világának titokzatos varázslója marad. Ez a szerep igazi jelképe lett karrierjének: a film eleinte nem keltett fülsiketítő hatást, de idővel kultikussá vált történelmet, több generációnyi néző szereti. Wildernek azonban, miután Wonkának köszönhetően nemzetközileg is felismerhetővé vált, sikerült nem egy képben elakadnia. Későbbi éveiben az irodalomban találta magát, és új módszert fedezett fel történetek. Így ismét bebizonyította, hogy hivatása soha nem függ kizárólag a színpadtól, a reflektorfény fényétől vagy a közönség örömétől. Számára sokkal fontosabb volt az új világok létrehozásának kreativitás — csendes, személyes folyamata.
De a képernyőn megjelenő varázsa mögött egy mély személyes fájdalom állt, amely megváltoztatta az életét. Felesége, Gilda Radner halála után Wilder nem engedte, hogy a gyász elpusztítsa önmagát, de a veszteséget sikerült olyan üggyé alakítania, amely több ezer embernek segített. Így jött létre a Gilda’s Club — a rákkal és az élet kihívásaival küzdők támogató tereként. Később, amikor neki magának kellett végigcsinálnia a limfóma elleni küzdelmet, ugyanolyan higgadtsággal, kitartással és belső nemességgel felelt meg ennek a kihívásnak. Wilder még a legsötétebb időszakokban sem engedte meg azt a fájdalmat, hogy másokat megfosztjon attól a fénytől, amelyet ő tudott adni. Személyes tragédiája az együttérzés és a segítség forrásává vált, öröksége — pedig nemcsak a szerepek, hanem azoknak az embereknek a sorsa is, akiket támogatott.
Tíz évvel távozása után egyre világosabbá válik, milyen méltósággal élte utolsó éveit. Az a döntés, hogy nem hozza nyilvánosságra az Alzheimer-kórt, talán az utolsó megnyilvánulása volt a másokkal való törődésnek. Szerettei szerint nem akarta, hogy a világ legalább egy mosolyát elveszítse az állapotához kapcsolódó együttérzés és szomorúság miatt. Gene Wilderre ma már nemcsak mint ritka adottságú nagyszerű színészre emlékeznek, hanem mint olyan emberre is, aki az álmodozók és romantikusok fényforrása maradt. Nem csak nagyszerű szerepeket játszott — olyan életet teremtett, amely önmagában is gyönyörűvé vált történelmet kedvességről, bátorságról és lágy emberségről. És az emléke él, amióta az a tiszta fantázia, amit egykor a világnak adott.