Harminc éven át vártam. Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy a szavak nem számítanak. Hiszen a tettek hangosabbak, igaz? Viktor száz aprósággal mutatta, mit érez — megjavította az autómat, masszírozta a lábam a hosszú műszakok után, mindig tudta, milyen kávét kérek. Csak épp soha nem mondta ki. Egyszer sem.Eleinte azt hittem, csak zárkózott. Sokan gyerekként sem hallották a „szeretlek” szót, ezért felnőttként sem könnyű kimondaniuk. Úgy gondoltam, együtt tudok élni vele. De az évek múltával a csend egyre nehezebb lett.Minden nap elmondtam neki, hogy szeretem. Suttogtam elalvás előtt, puszi közben ejtettem ki, üzenetben írtam le, remélve, hogy egyszer visszahangzik. Nem jött válasz. Legfeljebb egy halk „én is”, vagy egy bólintás.Erőt kellett volna vennem magamon, és rákérdezni. Kierőszakolni a feleletet. Féltem. Mi van, ha azért nem mondja, mert nem is érzi?Aztán jött a kórház.Viktor hónapok óta beteg volt, de titkolta, mennyire súlyos a helyzet, míg már nem lehetett tovább. A teste feladta, és fogytán volt az idő.A kezemet fogta, az arcomhoz szorítva.— Szeretlek — suttogtam, mint mindig.A lélegzete gyönge volt. Az ujja alig szorította vissza a tenyeremet. Akkor, alig hallhatóan, ezt mondta:— Minden nap szerettelek. Csak… nem lett volna szabad.Megmerevedtem.„Nem lett volna szabad?” Mit jelent ez?A szeme üveges lett, a tekintete messzire révedt, mintha már indulna. Könyörögtem, magyarázza el, de csak egyszer, utoljára szorította meg a kezem.Aztán… elment.Harminc évet éltem egy férfit szeretve, aki titokban tartotta a szerelmét. De ki elől? És miért?A temetés utáni napok összefolytak. Barátok hoztak ételt, rokonok hívtak, hogy erőt öntsenek belém, nekem pedig minden valószerűtlennek tűnt. Csak az utolsó mondata járt a fejemben: „Nem lett volna szabad.”
Egy esős napon elhatároztam, hogy szembenézek az igazsággal. Viktor mindig zárt világban élt, sok mindent magában tartott. Talán a válasz a házunkban lapul.A dolgozószobájával kezdtem — ritkán jártam be. Lakkszag és régi könyvek illata lengte be, pont, ahogy szerette.Az asztalon egyszerű boríték feküdt: „Szerelmemnek”. Megállt a szívem. Nem rá vallott — nem volt érzelgős. Remegett a kezem, amikor felnyitottam.Bent levelek voltak — sárgult küldemények halmaza, mindegyiken a nevem, az ő szabályos írásával.Az elsőt óvatosan kibontottam.„Drága Márta…”Azonnal könnybe lábadt a szemem. Ezt a megszólítást soha nem mondta ki hangosan.„Ha ezt olvasod, már nem vagyok, és nem tudtam mindent elmondani. Bocsásd meg, hogy évekig egyedül cipeltem ezt a terhet. Tudnod kell valamit…”Lehuppantam a székébe, a papírt markolva. A következő sorok a földbe döngöltek.„Amikor megismerkedtünk, azonnal beléd szerettem. Te voltál — és vagy — az életem fénye. De figyeltek ránk. Valaki világossá tette, hogy ha kimondom, mit érzek, veszélybe sodorlak.”Hideg futott végig rajtam.
Kinek lehetett ekkora hatalma felette? Nem voltunk se gazdagok, se híresek. Mi jelenthetett fenyegetést egyáltalán?Viktor ezután a múltjáról írt. A velem való találkozás előtt éveket töltött egy nővel, akit Elenának hívtak. Akaratos volt, lobbanékony, és a szakítás után sem engedte el. Amikor Viktor végleg menni akart, megfogadta, hogy tönkretesz bárkit, aki fontossá válik neki.„Hittem neki, Márta. Kapcsolatai voltak. Emberek, akik nyom nélkül el tudtak tüntetni bárkit. Láttam, mire képes. Ezért, amikor rád találtam, tudtam: ha kimondom, hogy szeretlek, ő megtudja. És elveszíteni téged nem bírtam volna.”Zokogtam.Harminc éven át azt hittem, a hallgatása azt jelenti, hogy nem vagyok elég fontos. Közben ő védett. Félelemben élt, hogy én nyugalomban élhessek.De volt még valami.„Elena öt éve meghalt. Akkor kellett volna elmondanom mindent. Megszabadítani minket a hazugságtól. De a félelem maradt. Féltem, hogy nem érted meg. Hogy megutálsz a csendért. Ezért éltem tovább ebben a szerepben, remélve, hogy a tetteim beszélnek helyettem.”A levél végére érve kitört belőlem a sírás.Hogy gondolhatta, hogy gyűlölni fogom? Hát nem tudta, mennyire szeretem? Most, hogy mindent tudok, a szerelmem nem halványodott — csak mélyebb lett.
A következő hetekben a múlt darabjait raktam össze. Közös ismerősök, régi fotók, iratok segítettek megérteni Viktor életét előttem. Hogy Elena miként törte szét a bizalmát, hogyan aprította darabokra belülről. Végre nemcsak férjként láttam, hanem embert, aki félelmen, fájdalmon és áldozaton ment át.Egy fiók mélyén kis fa dobozt találtam. Benne összehajtott cédula. Olyasmi, amit talán sosem tudott átadni.„Márta,Ha meg tudsz bocsátani, amiért nem mertem kimondani, tudd:vadul, feltétel nélkül, teljes szívemmel szerettelek.Minden pirkadat rád emlékeztetett. Minden madár a nevedet énekelte.Te voltál a világom.Bocsásd meg, hogy ezt nem mondtam ki korábban.”Aznap éjjel újra sírtam. De már nem a fájdalomtól, hanem a hála miatt.Háláért az életünkért, még ha tökéletlen is volt. Azért a leckéért, amit rám hagyott. Hogy még a halála után is megtanított a legfontosabbra: a szeretet nem mindig úgy néz ki, ahogy elképzeljük. De ettől nem kevésbé valódi.
Most a gyűrűjét láncon hordom a szívem fölött. Ha elbizonytalanodom, eszembe jut: az igazi szeretet minden akadályon átutat tör, még akkor is, ha a szavak kimondatlanok maradnak.Ha benned is visszhangra talált ez a történet, oszd meg. Lehet, hogy valaki — mint egykor én — ráébred, hogy a szerelem nem csak szavakból áll.
