A nevem Talia Monroe, és soha nem voltam hajlamos a túlzásokra.
Magányos vagyok, betartom a napirendemet, és a könyveket részesítem előnyben a bulikkal szemben.
De ami múlt kedden történt, megkérdőjelezte mindazt, amit az intuíciómról és az idegenekről tudtam.
Bementem a Java Bean Caféba, ahogy minden munkanap előtt szoktam.
Ez egy kis kávézó a belváros sarkán, egy vegytisztító és egy lakatosműhely között.
A szokásosat rendeltem: latte zabtejjel, extra adaggal, cukor nélkül.
A barista, Miguel, furcsán nézett rám, amikor a pénztárhoz léptem.
„Már kifizették” – mondta.
Pillantottam. „Mi?”
„Az ön előtt álló férfi kifizette az italát” – magyarázta Miguel, és a ajtó felé bökött.
Megfordultam, és még láttam a magas, sötét kapucnis férfit, aki gyorsan kiment, kezét zsebébe dugva.
„Ó. Ez… kedves tőle, gondolom” – mondtam, egyszerre érezve enyhe hízelgést és aggodalmat.
Miguel átadta a kávét, amelynek tetején egy kis összehajtott papír volt.
„Megkért, hogy adjam át ezt neked” – mondta. „Azt mondta, hogy fontos.”
Kinyitottam.
„Fogalmad sincs, mi fog történni. Vigyázz magadra. – J”
A szívem megfagyott. Újra elolvastam a cetlit. Az ujjaim elzsibbadtak.
„Nem mondott mást?” – kérdeztem Miguelet, igyekezve nyugodt maradni.
Ő megrázta a fejét. – Nem. Csak fizetett, odaadta a levelet, és elment. Furcsa, igaz?
A „furcsa” szó nem is közelítette meg a történtek lényegét.
A kocsiban ültem, szorosan fogva a kormányt, a cetli égette a térdemet.
A visszapillantó tükörbe bámultam, mintha egy filmben szerepelnék, félig arra számítva, hogy újra megjelenik.
A paranoia elhatalmasodott rajtam.
Megnéztem a parkolót. Nem volt ott a kapucnis srác.
El kellett volna dobnom. Meggyőzni magam, hogy ez csak egy buta vicc.
De valami a hangjában – mennyire komolyan mondta, mennyire konkrét volt – arra késztetett, hogy hívjam a rendőrséget.
Dicséretükre legyen mondva, komolyan vették.
Egy fiatal rendőrnő, Brielle, egy óra múlva találkozott velem egy kávézóban.
Elolvasta a levelet, és elhúzta a szemöldökét.
– Felismerte?
– Nem. Csak a hátát láttam. Magas volt. Kapucnis pulóverben. Ennyi.
– Vannak ellenségei? Volt valakivel konfliktusa mostanában?
Idegesen elmosolyodtam. – Egy kiadónál dolgozom. Az egyetlen dolog, ami mostanában felidegesített, az a beragadt nyomtató.
A nő a levelet bizonyítékként lefoglalta, és megkért, hogy hívjam fel, ha bármi más történik.
Beleegyeztem, bár bután éreztem magam.
De bíztam az intuíciómban.
És az azt súgta, hogy ez nem csak egy szerelmes idegen, aki rejtélyes akar lenni.
Azon az éjszakán nem tudtam aludni.
Minden kinti zaj felriasztott.
Kétszer is ellenőriztem a zárakat.
A fürdőszobában égve hagytam a villanyt.
Körülbelül hajnali kettőkor végre elaludtam.
3:12-kor hangos kopogás ébresztett fel.
A szívem majd kiugrott a helyéről.
Odasiettem az ablakhoz. Üres volt.
Aztán megláttam: egy kő feküdt a tornácon.
A kőre egy cetli volt tekerve, amit gumiszalaggal rögzítettek.
„Te hívtad őket? Nem kellett volna. – J”
Elhátráltam az ablaktól, a szívem vadul dobogott.
Újra felhívtam Brielle rendőrtisztet, aki pár perc múlva megérkezett a társával.
Megnézték a cetlit.
Ezúttal nyomtatott volt, nem kézzel írt.
Fehér irodai papír, vastag betűk, ujjlenyomatok nélkül.
Az arcukról láttam, hogy most már nagyon komolyan veszik az ügyet.
„Friss kapcsolatok? Szakítások? Randizás alkalmazásokon keresztül?” – kérdezte finoman.
Megrázta a fejem. – Majdnem egy éve nem randiztam senkivel. Még csak nem is járok el sehova.
És akkor találtak valamit az adatbázisban.
Egy férfi, akit Jared E. Krancnak hívnak.
34 éves. Nemrég engedték ki a pszichiátriai klinikáról, miután letöltötte a büntetését zaklatásért.
Volt egy története – barna hajú, szemüveges nőket választott, és ami különösen ijesztő, nemrég látták az irodaházam közelében – két héttel ezelőtt.
A J kezdőbetűk egyeztek. A magasság, az alkat és a legutóbbi ismert leírás is.
– Ön illik a profiljába – mondta Brielle szelíden.
Majdnem hánytam.
„Még nem követett el bűncselekményt” – folytatta –, „de a helyzet gyorsan változik”.
Biztonsági parancsot adtak ki.
Egy hétre őrjáratot rendeltek a házam köré.
Azt tanácsolták, hogy néhány napig valaki másnál vagy egy szállodában lakjak.
Felhívtam a bátyámat, és egy percig zokogtam a telefonba, mielőtt bármit is mondani tudtam volna.
Aznap éjjel elvitt, karmai erősek és megbízhatóak voltak, és elvitt magához Oceanside-ba.
Ismét nem aludtam, de ezúttal nem voltam egyedül.
A történet még nem ért véget az ő letartóztatásával.
De egy hét alatt többet tanultam, mint évek alatt a monoton rutinban.
Első: bízz az intuíciódban.
Második: „kedvesnek” lenni nem fontosabb, mint biztonságban lenni.
Harmadik: néha a legapróbb gesztusok – egy kávé, egy cetli – lehetnek riasztó jelek, amelyek a szem előtt rejtőznek.
A rendőrség még mindig nyomoz az ügyben.
A munkahelyem megértő volt, és engedélyezte, hogy távolról dolgozzak.
Fejlesztettem az otthoni biztonsági rendszert, önvédelmi tanfolyamot végeztem, és többé nem hárítom el az intuíciómat, mintha paranoia lenne.
Még mindig meg vagyok döbbenve.
De többé nem hallgatok.
Túl sok nőt tanítanak arra, hogy kételkedjenek magukban, legyenek udvariasak, és figyelmen kívül hagyják a saját kényelmetlenségüket.
De hadd mondjam el világosan: ha valami furcsának tűnik, ne várj, amíg veszélyessé válik.
Hívhatják a rendőrséget.
Mondhatnak nemet, elmehetnek, kérdéseket tehetnek fel, hangosak lehetnek.
Ez a kávé csak egy újabb keddnek kellett volna lennie.
De nem lett az.
Mert ő másképp döntött.
Én pedig úgy döntöttem, hogy nem hallgatok.