Amikor Anna szerelmes lett egy szerény tanárba, szülei választás elé állították: vagy ő, vagy ők. Az esküvőjén a szülei helye üresen maradt, de mellette ott állt a nagyapja. Tíz évvel később, a nagyapja temetésén, a tőle eltávolodott szülei bocsánatot kértek tőle – de nem azokért az okokért, amelyekre ő gondolt.
Gyerekkorunkban, a tökéletes vidéki házunkban, a szüleink gyakran viccelődtek azzal, hogy egyszer majd egy hatalmas kastélyban fogunk élni.
„Egyszer, Annyka” – mondta apám, miközben a már amúgy is tökéletes nyakkendőjét igazította a bejárati tükör előtt –, „lesz egy olyan nagy házunk, hogy térkép kell majd ahhoz, hogy megtaláld a konyhát”.
Anyám nevetett – nevetése kristálypoharak csengésére emlékeztetett.
– És te hozzá fogsz menni ahhoz, aki segít nekünk oda eljutni, igaz, drágám?
– A herceghez! – válaszoltam gyerekkoromban. – Hatalmas kastélyával! És rengeteg lóval!
Számomra ez viccesnek tűnt. Még a saját jövőbeli kastélyomról is álmodoztam. De a felsőbb osztályokban rájöttem, hogy ezekben a szavakban nincs semmi vicces.
A szüleim könyörtelenek voltak. Minden döntésük, minden barátságuk, minden találkozásuk arra irányult, hogy javítsák a státuszukat.
Anyám a szüleik jövedelme alapján választotta ki a barátaimat! Soha nem felejtem el, hogyan horkantott megvetően, amikor meghívtam osztálytársamat, Vikát, hogy csináljunk együtt egy biológia projektet.
„Barátkozol vele?” – kérdezte vacsora közben.
Vállat vontam.
„Vika kedves, és a legjobb tanuló az osztályban.”
— Ő nem a te szinted — mondta hidegen anya. — Azok az olcsó ruhák és a szörnyű frizura magukért beszélnek, még akkor is, ha ő a legjobb tanuló.
Akkor valami kellemetlen érzés szorította össze a gyomromat. Rájöttem, milyen szűk látókörűek voltak a szüleim.
Apám sem volt jobb. Az iskolai rendezvényeket arra használta, hogy új hasznos ismeretségeket szerezzen, nem pedig arra, hogy megnézze a fellépéseimet.
Emlékszem, hogy a végzős osztályban a főszerepet játszottam a „Üvegállat” című darabban. Apám az egész előadást a foyerben töltötte, befektetésekről tárgyalt az osztálytársaim szüleivel.
„Láttál?” – kérdeztem az előadás után, még mindig a színpadi jelmezben.
„Persze, hercegnőm” – válaszolta figyelmetlenül, a telefonját bámulva. „Hallottam a tapsot. Biztosan remek voltál.”
Aztán megjelent Ilya.
„Tanár?” – anya majdnem megfulladt a pezsgőtől, amikor meséltem neki róla. – Anya, drágám, a tanárok csodálatos emberek, de ők nem… nos, érted.
Körülnézett, mintha attól tartott volna, hogy valaki meghallja ezt a szégyenletes titkot.
Pontosan tudtam, miről beszél, és életemben először nem érdekelt.
Ilya különbözött mindenkitől, akit ismertem. A többi fiú a szülői villákról és drága autókról szóló történetekkel próbált lenyűgözni. Ő viszont olyan lelkesedéssel beszélt az álmáról – hogy gyerekeket tanítson –, hogy az arca szinte ragyogott.
Amikor megkérte a kezem, nem volt drága étterem és hatalmas gyémánt. Letérdelt arra a kertre, ahol először találkoztunk, és odaadta nekem a nagymamája gyűrűjét.
A kő kicsi volt, de amikor a fény rásütött, úgy tűnt, mintha az univerzum összes csillaga ragyogna benne.
„Nem adhatok neked kastélyt” – mondta remegő hangon –, „de megígérem, hogy lesz egy otthonunk, tele szeretettel”.
Még mielőtt befejezhette volna, igent mondtam.
A szüleim reakciója jeges volt.
„Csak ne ez a tanár!” – köpte ki apám, mintha bűnözőről lenne szó. „Hogyan fog téged eltartani? Minket? Tönkreteszed az életed, ha hozzá mész!”
„Már most is megad nekem mindent, amire szükségem van” – válaszoltam. „Kedves, megnevettet, és…”
„Nem engedem!” – szakított félbe apám.
– Ha belemész – tette hozzá anya, hangja éles volt, mint az üveg –, akkor elfelejtheted minket. Vagy ő, vagy mi.
Sokkot kaptam.
– Nem lehet, hogy komolyan gondoljátok…
– Vagy ő, vagy mi – ismételte apám, arca megkövesedett.
Tudtam, hogy nem fogják örömmel fogadni Ilját, de erre nem számítottam. De az arcukra nézve megértettem, hogy nincs választásom.
– Küldök nektek meghívót az esküvőre. Arra az esetre, ha meggondoljátok magatokat – mondtam, és elmentem.
Az esküvő kicsi volt, de tökéletes, annak ellenére, hogy két szék üresen maradt az első sorban. De a nagyapa ott volt velem.
„Jó választást hoztál, kislányom” – suttogta, amikor az oltárhoz vezetett. „A szerelem mindig fontosabb a pénznél.”
Az élet nem volt könnyű. Ilja fizetése és az én szabadúszói munkám alig fedezte a kiadásokat. Egy apró lakásban laktunk, ahol a fűtés csak néha működött. De otthonunk tele volt nevetéssel, különösen Sanya születése után.
A nagyapa volt a támaszunk.
„Tudod, mi az igazi gazdagság, kedvesem?” – kérdezte egyszer Szonját.
„Hogy anya és apa szeretnek engem?”
– Pontosan – mosolygott.
Amikor meghalt, elveszettnek éreztem magam.
A temetésen megláttam őket – a szüleimet.
– Anya, drágám – anya megszorította a kezem –, olyan ostobák voltunk… Bocsáss meg nekünk.
Hinni akartam nekik, de ekkor odajött Olga néni.
– Ne higgy nekik, drágám – mondta halkan. – A nagyapád végrendeletében volt egy pont: ha nem békülnek ki veled, a pénzük jótékonysági célokra fog menni.
Az igazság villámcsapásként ért. A könnyeik nem nekem szóltak. A pénzük miatt sírtak.
Odamentem a mikrofonhoz.
„Nagyapám megtanította nekem, mi az igazi gazdagság. Az a férj, aki fizetés nélkül segít a gyerekeknek. Az a lánya, aki megosztja a reggelijét az osztálytársával. Az a feltétel nélküli szeretet.
Később megtudtam, hogy nagyapám feltételek nélkül hagyott rám örökséget. Elég ahhoz, hogy biztosítsam Sonya jövőjét.
A szülőknek pedig nem jutott semmi. Minden pénzük oktatási alapokba került.
Elképzeltem nagyapám elégedett mosolyát, és nem tudtam visszatartani a mosolyt.
Aznap este, amikor Ilja és Sanya között ültem a kanapén, rájöttem: a szeretet választásával a világ leggazdagabb embere lettem.