Csendes, visszahúzódó szomszédom megkért, hogy vigyázzak a macskájára, aztán nyomtalanul eltűnt. Hetekkel később egy kulcsot találtam a macska nyakörvébe rejtve, valamint egy üzenetet, amely arra utasított, hogy menjek el egy bizonyos lakásba. Amit ott találtam, arra késztetett, hogy tárcsázzam a 911-et – és egy ártatlan embert vádoljak meg valami megbocsáthatatlannal.
Egy csendes, mégis barátságos környéken éltem. Az emberek itt nem egyszerűen laktak – ehhez a helyhez tartoztak.
Mr. White azonban más volt. Három évvel korábban költözött a velem szemben álló házba. Úgy ötven év körül járhatott, nagyjából tíz évvel lehetett idősebb nálam.
Amikor megérkezett, úgy döntöttem, én leszek az üdvözlőbizottság egyszemélyes tagja. Átsétáltam hozzá egy frissen sütött banánkenyérrel, és bekopogtam.
Az ajtó csak résnyire nyílt ki. Úgy nézett rám, mintha kísértetet látna.
Az emberek itt nem egyszerűen laktak – ehhez a helyhez tartoztak.
– Üdv a környéken! Anna vagyok.
Nem mosolygott vissza. Alig hallhatóan motyogott egy „köszönöm”-öt, majd becsukta az ajtót.
Újra kopogtam.
– A banánkenyerét még nem vitte el!
Az ajtó ismét kinyílt egy pillanatra. Gyorsan átvette a tányért, kínosan elmosolyodott, aztán ismét eltűnt.
A tányéromat soha többé nem láttam viszont.
Arra gondoltam, egyszerűen félénk… talán rendkívül félénk.
A tányéromat soha többé nem láttam viszont.
Mégis gyakran éreztem a jelenlétét. Nem sokkal a beköltözése után fehér tulipánokat ültettem a kertben, amikor különös érzés fogott el, mintha valaki figyelne.
Hirtelen felnéztem.
Ő állt az autója mellett, kezében egy bevásárlószatyorral. A macskája a bokái körül sündörgött.
Amikor találkozott a tekintetünk, mereven felemelte a kezét egy ügyetlen integetésre.
– Szia! Örülök, hogy végre összefutottunk. Régóta meg akartam kérdezni a nevét.
– A nevem? Az… ööö… Tu-no… White!
Úgy éreztem, valaki figyel engem.
– White, vagy Tunowhite?
– White. – Zavartan elmosolyodott. – Egyszerűen White.
Azzal sarkon fordult, és sietve visszament a házába.
Aznap este éppen az üres kukákat húztam fel a feljárón, amikor egy hang átszállt az utcán.
– Anna?
Megálltam.
– Igen?
A hang a túloldalról érkezett.
Ő a saját feljárója legszéléig jött. A macska követte, majd őrszemként leült a lábához.
– Az ön… kertje. Nagyon szép.
Felnevettem.
– Köszönöm. Ez az egyetlen dolog, amit életben tudok tartani.
Egy apró mosoly suhant át az arcán, de olyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent. Felvette a macskát a karjába, és visszasietett a házba.
A hónapok évekké váltak, Mr. White pedig ugyanolyan magának való és ügyetlen maradt.
Az a halvány mosoly ugyanolyan gyorsan tűnt el, ahogy felvillant.
Soha nem volt udvariatlan, de a július negyediki kerti sütögetéseken sosem maradt negyedóránál tovább, Halloweenkor pedig csak egy tál édességet hagyott a lépcsőjén.
Aztán elérkezett a nap, amikor minden megváltozott.
Éppen olvastam, amikor kopogás hallatszott az ajtómon. Kinyitottam, és Mr. White állt ott. Sokkal idegesebbnek tűnt, mint valaha. Homlokát vékony verejtékréteg borította, arca pedig sápadt volt, mint a megsárgult pergamen.
Aztán elérkezett a nap, amikor minden megváltozott.
– Elnézést, hogy ilyen későn zavarom – mondta. – Sürgős üzleti útra kell mennem. Megkérhetném, hogy néhány napig vigyázzon Jasperre?
Alaposan megnéztem az arcát. Törékenynek látszott.
– Mr. White, minden rendben van?
– Igen, igen, természetesen. Csak… nagyon hirtelen jött ez az út. – Lehajtotta a fejét. – Aggódom, hogy senki sem tud majd Jasperről gondoskodni.
– Biztos minden rendben?
Lassan kifújta a levegőt.
– Nincs olyan családtagja, aki segíthetne?
– Nincs.
Megszorult a szívem.
Csecsemőként örökbe fogadtak. Bár volt családom, néha mégis távolinak éreztem őket. Ráadásul, bármilyen különc is volt Mr. White, senki sem érdemli meg, hogy ennyire magányos legyen.
– Persze, hogy vigyázok rá – válaszoltam.
Megsajnáltam.
A vállai azonnal ellazultak.
– Köszönöm. Őszintén. Ez nagyon sokat jelent nekem.
Ekkor egy taxi gördült a járdaszegély mellé mögötte. Átadott egy zacskó macskaeledelt és Jasper hordozóját. Több szót nem szólt, csak beszállt az autóba.
Miközben a hátsó lámpák eltűntek a sarkon túl, én ott álltam a zavart macskával a karomban, és egyre erősödő nyugtalanság telepedett rám.
Három nap telt el.
Mr. White-nak semmi nyoma nem volt.
A rossz előérzet egyre csak erősödött bennem.
A negyedik napon felhívtam azt a telefonszámot, amelyet vészhelyzet esetére adott meg. Azonnal egy általános hangposta jelentkezett.
– Üdv, Mr. White. Csak érdeklődöm. – mondtam az üzenetrögzítőnek. – Jasper remekül van. Hívjon vissza, amikor tud.
Eltelt egy hét.
Aztán kettő.
Jasper már nem vendég volt nálam, hanem szinte lakótárs. Az ágyam lábánál aludt, de láthatóan nem találta a helyét. Valahányszor a bejárati ajtó felé indultam, megelőzött. Felugrott az ablakpárkányra, és hosszú percekig bámulta a túloldalon álló üres házat.