A nevem Daphne. 78 éves vagyok. Egy kis téglaházban élek Leedsben, Angliában, a férjemmel, Tommal.
Ő már három éve beteg. Nem úgy, hogy ez külsőleg látszódna.
Az elméje elhalványul.
Néha úgy mosolyog rám, mintha tudná, ki vagyok.
Más napokon megkérdezi, mit keresek a konyhájában.
Ez nehéz.
Nagyon nehéz.
Reggelente néha csak ülök a konyhaasztalnál, és a teáscsészémbe sírok.
Egy kedden levegőre volt szükségem.
Elmentem a boltok melletti buszmegállóhoz.
Ez csak egy fémpad egy kifakult kék előtető alatt.
Régi buszok dübörögnek el mellette.
Az emberek fáradtan, lehajtott fejjel várnak.
Láttam ott egy fiatal nőt, úgy húszéves.
A telefonját nézte, de a vállai feszültek voltak.
Mintha az egész világ rajtuk nyugodna.
Olyan magányosnak tűnt.
Pont úgy, ahogy én érzem magam néha Tom mellett.
Hazamentem.
Levettem a polcról a könyvet – Paulo Coelho: Az alkimista.
Sok évvel ezelőtt olvastam.
Egyszer reményt adott nekem.
Írtam egy papírfecnire: „Arra az esetre, ha eltévednél.
Ez a könyv talált rám, amikor szükségem volt rá.
Talán neked is segíteni fog.
Add tovább, ha elolvastad.
– Daphne, 78”.
A cetlit az első oldalra tettem.
Másnap reggel a könyvet a buszmegálló padján hagytam.
Kicsit remegtek a kezeim.
Mi van, ha kidobják?
Mi van, ha azt gondolják, hogy őrült vagyok?
Két napig nem mentem oda.
Féltem.
A harmadik napon a könyv már nem volt ott.
De a helyén egy másik volt: „A szél után futó”.
Benne egy levél: „Ez a könyv összetörte a szívem, de újra elhitette velem, hogy a jó létezik.
Remélem, neked is segít.
– Aisha”.
A szemem megnedvesedett.
Valaki észrevette.
Valakinek nem volt mindegy.
Akkor hagytam ott még egy könyvet – „Anna a zöld mezzaninról”.
A cetli szövege: „Az álmodozóknak.
Nem vagytok buták, ha ott látjátok a varázslatot, ahol mások nem veszik észre.
— Daphne”.
Aztán — „Egy férfi, akit Uwe-nak hívnak”.
Feljegyzés: „A komor szívűeknek.
Többet jelentetek, mint gondolnátok”.
Az emberek is elkezdtek könyveket hagyni.
Nem csak az enyéimet vették el.
Egy futárruhás férfi otthagyta a „Fiú, vakond, róka és ló” című könyvet egy jegyzettel: „A lányom rajzolt egy képet a könyvbe.
Azt mondta, hogy ez azoknak szól, akiknek szükségük van egy ölelésre”.
Egy tinédzser otthagyta a kopott „Harry Potter” könyvet: „Ez a könyv segített nekem a kórházban.
Add tovább ezt a varázslatot.”
Nem a könyvekről volt szó.
Hanem a cetlikről.
„Azoknak, akiknek az apja ma elfelejtette a nevüket.
Nekem is ugyanez a helyzet.”
(Ezt egy héten át a zsebemben hordtam.)
„Az egyedülálló anyáknak.
Erősebbek vagytok, mint gondolnátok.”
„A csendeseknek.
A hangotok fontos.”
Egy fagyos reggel megláttam Mr. Holdent, a morcos postást, aki soha nem köszön.
Egy padon ült és egy ott hagyott könyvet olvasott – Harold Fry hihetetlen zarándoklatát.
Felnézett, meglátott és bólintott.
Igazi bólintás.
Nem a szokásos morgolódás.
Később ő maga hagyott ott egy könyvet – A kis herceg.
A jegyzetében ez állt: „Daphne-nak.
A feleségem Alzheimer-kórban szenvedett.
Tudom, milyenek a csendes napok.
Köszönöm.”
Tomnak nehéz hete volt.
Ő egyáltalán nem ismert meg.
Ürességet éreztem.
Elmentem a buszmegállóhoz.
Csak ott ültem, fázva és elveszetten.
És akkor megláttam.
A pad lábánál, fóliába csomagolva, hogy ne ázzon el az esőben, ott feküdt egy új példány az Alkimistából.
Az a könyv, amelyet én hagytam ott először.
Benne volt egy üzenet egy idegentől: „Daphne, bárki is legyél, a könyveid megmentettek engem ezen a télen.
Kérem, folytassa!
A világnak szüksége van a csendes fényére.
Látják önt.”
Ott helyben, a padon sírni kezdtem.
De nem voltak szomorú könnyek.
Hanem azért, mert nem voltam egyedül.
Mert Tom betegsége még mindig súlyos, de ez a kis hely… meleg lett.
Az emberek nem csak könyveket hagynak ott.
Kis üzeneteket is írnak egymásnak: „Remélem, jól ment az interjú!” (aznak, aki a karrier útmutatót hagyta ott), „Menni fog, anya!” (a gyermeknevelésről szóló könyvön).
A buszmegálló most már nem csak egy várakozási hely.
Ez egy hely, ahol idegenek azt mondják: „Látlak.
Tudom, hogy nehéz.
Nem vagy egyedül.”
Csak könyvek és őszinteség, hátrahagyva egy hideg padon.
Tom még mindig néha elfelejti a nevemet.
De amikor elhaladok a megálló mellett, és látok valakit, aki egy idegen által hátrahagyott könyvet olvas, melegséget érzek.
Kicsit kevésbé érzem magam elveszettnek.
Talán a jóságnak nincs szüksége nagy gesztusokra.
Talán csak egy emberre van szüksége, aki kedden egy darabot hagy a szívéből ott, ahol más megtalálja.
Adjátok tovább.
Kérlek.
A világnak szüksége van rá. (Nektek is).