Már tizenöt éve szolgálok fel ételt a „Nikolaj Fogadója” nevű helyen, és többnyire az éjszakai műszakban dolgozom, ahol a kávé mindig erős, a társaság pedig… nos, finoman szólva is változatos. Itt megfordul mindenféle ember — ezernyi történetet hordozó kamionosok, kimerült vándorok, és olyanok is, akik egyáltalán nem enni térnek be.
Azon az éjszakán az utcák még csillogtak a friss esőtől, a levegőt pedig frissen főzött kávé és sült szalonna illata lengte be. Épp a pultot törölgettem, amikor egy idős férfi szinte hangtalanul, árnyékként lépett be az ajtón.
Alacsony volt, sovány testalkatú, úgy hatvanöt körüli, az arca tele barázdákkal, mintha egy egész élet térképe rajzolódott volna rá. Lassan, mégis határozottan mozgott — úgy, mint aki többet cipelt magával, mint amit valaha is kellett volna. Leült az ablak mellé, rendelt egy szelet almás pitét és egy pohár tejet.
Éppen a kávéskannát töltöttem, amikor az ajtó hirtelen kivágódott, és három férfi rontott be. Ismertem őket — bőrdzsekik, harsány röhögés, pimasz vigyorok, és az a magabiztos fellépés, mintha az egész világ az övék lenne. Nem enni jöttek. Ők balhét kerestek.
A pulthoz léptek, és azonnal elkezdték a műsorukat — hangos poénok, röhögés, tapintatlan beszólások. Aztán az egyikük — egy nagydarab, szakállas fickó kemény vonásokkal — kiszúrta az öreget az ablaknál, és gúnyosan felnevetett:
— Nézzétek csak, az öreg egyedül ül itt, és még tejet is iszik, mint valami kisiskolás.
Már épp közbe akartam lépni, de az öreg csak sóhajtott, elővett pár gyűrött bankjegyet a zsebéből, letette a pultra, majd nyugodtan felállt. Lassan megigazította a kabátját, mélyebbre húzta a sapkáját, és szó nélkül kilépett az esőbe.
Belül forrt bennem minden. Olyan igazságtalannak tűnt az egész, hogy legszívesebben rájuk kiabáltam volna. A három alak még mindig vigyorgott, amikor a szakállas felém fordult, és gúnyosan megszólalt:
— Micsoda lúzer, mi? Még csak meg sem próbált kiállni magáért.
Elmosolyodtam.
— Sofőrnek sem volt valami ügyes — jegyeztem meg halkan.
A nevetés azonnal elhalt.
— Ezt meg hogy érted? — kérdezte a vezérük, összehúzott szemmel.
Szó nélkül az ablak felé böktem.
Kellett egy pillanat, mire felfogták, mi történt. A motorjaik — három fényesre polírozott csoda, amiket szemmel láthatóan imádtak — mostanra összepréselt, felismerhetetlen roncsokká váltak egy hatalmas kamion hátsó kerekei alatt, amely már épp eltűnt a távolban.
Az arcukról lefagyott a szín. A vezér elsőként rohant ki, utána a másik kettő. Az esőben állva meredtek a szétzúzott vasdarabokra, miközben az étteremben halk, elégedett kuncogás futott végig.
Az öreg kamionos, Mark, a „Traktor” törzsvendége, csendben felemelte a kávésbögréjét.
— Azokra, akik nem pazarolják a szavakat — mormolta.
Elmosolyodtam, és visszatértem a munkához. A helyiséget kellemes, nyugodt igazságérzet töltötte meg. Az ilyen éjszakák emlékeztetnek rá: a karma néha forrón kerül az asztalra.