Majdnem öt év telt el azóta.
Ma már főiskolás vagyok, mégis az a nap még mindig előttem van.
Csak most lett erőm elmondani, mi történt akkor.
Teljesen átlagos hétköznap volt. Semmi sem utalt arra, hogy perceken belül rémület lesz belőle.
Iskola után a húgommal, ahogy mindig, együtt mentünk haza, és a napunkról beszélgettünk.
A ház legfelső emeletén lakunk, így inkább a liftet választottuk, mint a hosszú lépcsőt.
Várakozás közben csevegtünk, nevettünk – minden szokásos volt, a lift ajtaja előtt ácsorogtunk.
Néhány másodperc múlva beszállt egy kb. harmincöt éves férfi egy nagy, világos kutyával.
Imádjuk az állatokat, a labradornak még örültünk is.
A húgom már simogatni akarta, amikor hirtelen minden megváltozott.
A kutya megmerevedett, és meredten őt nézte.
Odaugrott, két lábra állt, és a mancsait a mellkasára tette. A szemei furcsán feszültnek tűntek.
A húgom felsikoltott, én pedig a sokktól megdermedtem.
Mindkettőnknek az volt az érzése, hogy mindjárt megharapja.
A labrador kétségbeesetten ugatni kezdett.
A férfi meghúzta a pórázt, és nyugtatgatta:
– Ne féljenek, nem agresszív.
Én sírva rávágtam:
– Ha tényleg szelíd, miért rontott a húgomra?!
Remegett! Mindent elmondok a szüleinknek!!
A férfi erre hirtelen elkomolyodott.
A tekintete teljesen megváltozott.
Halkan azt mondta, amit nem vártunk:
– Az én kutyám nem egyszerű házi kedvenc.
Kiképezték, hogy felismerje az onkológiát.
Ha daganatot érez, így jelez – felugrik, ugat… Klinikán dolgozunk.
Szóljanak a szüleiknek, és menjenek kivizsgálásra.
A többi csak ködös emlék maradt!
A szüleink először hitetlenkedtek, mégis orvoshoz vitték.
A diagnózis megerősítette a férfi szavait.
Hosszú и kimerítő küzdelem kezdődött, tele félelemmel és reménnyel.
Kórházak, vizsgálatok, kezelések – ez lett az életünk.
Reméltünk, hittünk, kitartottunk.
De csodák nem mindig történnek. Ezt akkor értettük meg igazán.
Néha a remény is túl korán kihuny.
Élek tovább, tanulok, de liftben vagy kutyát látva összeszorul a szívem, és visszaugrik az emlék.
Egyet biztosan tudok: az a pillanat értékes időt adott.
Időt, hogy elmondhassuk, mennyire szeretjük.
Időt, hogy együtt legyünk.
Ha akkor nincs az a labrador…
Talán sosem tudtuk volna meg.