Egy 1993-ban készült élénk fénykép a hetvenes évek tiszta nosztalgiájának hangulatát közvetíti, és megörökíti azt a pillanatot, amikor két feltörekvő színésznő a világ egyik legismertebb arcává válásának küszöbén állt. Az akkor húszas éveik elején járó Farrah Fawcett és Barbie Benton zökkenőmentesen illeszkedik a korszak fényes esztétikájába, a The Great American Beauty Contest című szatirikus televíziós film főszereplésével. Ez a projekt élesen nevetségessé tette a szépségverseny-ipart —, a színfalak mögötti rivalizálás, hajlakk és ambíciók világát, amely egyfajta túlélőiskolává vált. Ma képeik, mintha elárasztotta volna a napsütés, úgy néznek ki, mint a tökéletes sablon a csillogáshoz és a törekvéshez, amely egy egész évtizedet meghatározott.
Farrah Fawcett ekkor még csak kezdte magára vonni Hollywood figyelmét. A vidám «Miss Texas» szerepét alakítva őszinteséggel és energiával töltötte fel a képet, így a versenyszámok meghatóvá és kissé ironikussá tették a —-t magának az iparágnak a szellemében, amit a film parodizált. Jóval azelőtt, hogy a Charlie angyalai világsztárrá változtatták volna, a mű már bemutatta színpadi varázsát és lehetőségeit. Még a koronában és a szalaggal is volt egy természetes vonzereje, ami világossá tette: a néző előtt nem csak az együttes tagja volt, hanem egy jövőbeli sztár.
Mellette Barbie Benton volt «Miss Iowa» alakjában. Már Hugh Hefner korszakának szimbólumaként és népszerű modellként is ismerték, ezzel a szereppel azzal érvelt, hogy tehetsége nem korlátozódik a magazinok címlapjaira. Színészi karrierre való átállása fontos szakasz volt, amely megmutatta sokoldalúságát és képességét a hosszú kreatív élethez. Tökéletesen megtestesítette az amerikai lány«» archetípusát, enyhe iróniát és magabiztosságot adva hozzá. A képernyőn élő rivalizálás érzését keltette, demonstrálva azt a professzionalizmust és karizmát, amely később biztosította sikerét mind a zenében, mind a televízióban.
A — című film cselekménye egy feministáról, aki belülről próbálja lerombolni a versenyrendszert, a hetvenes évek közhangulatának változásait tükrözte. Azonban Fawcett és Benton volt az, aki a csillogás és a fényszínháziság keverékét hozta a filmbe, ami a televíziós projektet észrevehető popkulturális jelenséggé változtatta. Pontosan megragadták a szatíra hangját, miközben megőrizték azt a vonzó fényt, amelyet a közönség várt. Nem csak szépségkirálynőket játszottak —, hanem belső erővel és ambícióval töltötték meg ezeket a képeket, tükrözve a nők valódi küzdelmét a változó világban elfoglalt helyükért.
Kétezer-huszonhat éves magasságból ezt a fényképet egyedülálló időkapszulának tekintik, amely két legenda útjának kezdetét örökíti meg. Útjaik később —-t komoly drámai szerepek és nemzetközi hírnév felé terelték, —, de az ezerkilencszázhetvenháromban való közös munka továbbra is a televíziózás történetének fontos része. Ez az a pillanat, amikor világossá vált: a közönség előtt nemcsak egy kitalált verseny hősnői, hanem a szórakoztatóipar leendő királynői állnak. Csillagerejük már jóval azelőtt nyilvánvaló volt, hogy a világhír villanásai megvilágították volna nevüket.