Mindig én voltam az, aki főzött. Különösen az esküvő után – minden családi vacsora, nagy ünnepek, karácsony… minden rajtam állt. Imádtam ezt. De miután meghalt a férjem, Oleg, ez a részem mintha eltűnt volna.
Most már ritkán főzök, csak a legegyszerűbb ételeket, hogy ne felejtsem el az ételek ízét. De karácsonykor más a helyzet. Karácsonykor a fiam, Ilya, eljön a hagyományos sült vacsorára. Ez az én pillanatom. Az én színpadom. Az én melegségem.
De ebben az évben hirtelen feszült lett a hangulat a konyhában.
Ez volt az első karácsony, amelyet Ilja felesége, Liza velünk töltött. Amíg jártak, mindig a szüleihez utazott. Megértem, hogy az ünnepekkor az ember a családjával akar lenni. De ebben az évben nagyon érdekelt, hogy Liza hogyan illeszkedik be a mi légkörünkbe.
Korán keltem, és előre elkezdtem főzni, mert nálunk korán vacsorázunk, és mindig sok a harapnivaló és a desszert. Hagyományos vacsorát készítettem, amit mindig szeretünk: sült csirke, burgonya mártással, és egy csomó apró étel – mindaz, amit Ilya imád.
De Lisa? Ó, neki ez nyilván nem ízlett.
Már az utolsó simításokat végeztem a csirkén, amikor ő belépett a konyhába. A kezében telefon, az arcán olyan kifejezés, mintha valaki elrontotta volna a levegőt. Körülnézett, és nyilvánvaló megvetéssel így szólt:
– Ekaterina, mi lenne, ha rendelnék ételt? Nem mindenki szereti ezt… Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy mindenkinek tetszik a konyhád. A karácsony mindenkinek örömöt kell okozzon – az ételnek is.
Szavai egyenesen a szívembe vágtak.
Ilya állt az ajtóban. Sárgarépát rágcsált, rám sem pillantva, mintha ott sem lennék. Éreztem, hogy a szívem összeszorul. De nem szóltam semmit. Könnyek szöktek a szemembe, de visszafogtam magam.
A vendégek már elkezdtek gyülekezni – egyesek a nappaliban, mások a karácsonyfa körül. Nem akartam elrontani az ünnepet. Jobb, ha a fájdalom a szívemben van, mint a vendégek arcán.
Amikor mindannyian leültünk az asztalhoz, csendben öntöttem a mártást, igyekezve senkire sem nézni. Az asztal roskadott az ételtől, mindenki jó étvággyal evett, és meglepetésemre minden ételt dicsértek.
– Finom, igaz? – mondta hirtelen hangosan Ilja, mindenkihez fordulva.
– Hogyne lenne! – kiáltott fel a bátyám, miközben még több krumplit tett a tányérjára. – Ezek a nővérem ételei! Hogy lehetne nem szeretni őket?
– Lisa aggódott – folytatta Ilya. – Azt mondta, hogy anya ételei tönkre fogják tenni a vacsorát, és azt javasolta, hogy rendeljünk ételt kívülről.
Egy pillanatra sírcsend lett az asztalnál.
– Micsoda ostobaság! – morogta a bátyám, miközben leöntötte a krumplit a mártással.
Ilya rám nézett és elmosolyodott. Akkor megértettem, hogy a hallgatása nem közöny volt. Várta a megfelelő pillanatot. Azt akarta, hogy mindenki hallja – és hogy Liza megértse.
Liza arca elpirult a szégyentől. Kicsit megsajnáltam. Az első karácsony a családunkban, és máris ilyen kellemetlen helyzet alakult ki.
Később, amikor mosogattam és betettem mindent a mosogatógépbe, Liza újra bejött a konyhába.
– Ekaterina… bocsáss meg – mondta halkan. – Tévedtem. Igazán. Nagyon szégyellem magam.
– Bocsássak meg… miért pontosan? – kérdeztem.
Igen, sajnáltam őt, de a fájdalom még mindig ott volt.
— Csak… Ilya annyit beszél az ételeiről. Folyamatosan. Még akkor is, amikor sajtos tésztát készítek, azt mondja: „Anyáé finomabb”. Megláttam ezt az asztalt, megéreztem az illatokat… és megijedtem. Védekezni akartam. Butaságot mondtam, amit nem kellett volna.
— Lisa, értsd meg — mosolyogtam — a férfi és anyja konyhája közötti kapcsolat egy egész történet. De megtaníthatlak főzni, ahogy én. Mindent, amit tudok, anyámtól tanultam. És örömmel átadom neked.
– Igazán? Még azután is, hogy olyan szörnyen viselkedtem?
– Igazán – válaszoltam, már igazi, kedves mosollyal.
Elvittem a karácsonyfa alá, ahol ott volt az ajándéka.
Még mindig fáj, ha visszaemlékszem arra a pillanatra. De örülök, hogy a szavai félelemből fakadtak, és nem haragból. Egyszerűen fenyegetve érezte magát attól, hogy Ilya annyira szereti az én ételeimet. Pedig kiépíthette volna a saját kulináris helyét mellettem.
És én segítettem volna neki.
Ti mit tettetek volna a helyemben? Hallgattatok volna a megfelelő pillanatig, ahogy én? Vagy azonnal válaszoltatok volna?