— Holnap átutalom anyámnak a lakásvásárláshoz szükséges pénzt. Már meghoztam a döntést — mondta nyugodt hangon Miklós, anélkül hogy egy pillanatra is kikérte volna a felesége véleményét.
Vaszka döbbenten nézett rá.
— Vagyis eldöntötted, hogy lakást veszel az édesanyádnak?
Miklós a konyhaasztalnál ült, kerülte a nő tekintetét, és villájával közömbösen tologatta az ételt a tányérján.
— Igen. Még hiányzik neki egymillió rubel. Nekünk pedig majdnem pontosan ennyi megtakarításunk van.
— Mit jelent az, hogy „eldöntötted”? — csuklott meg Vaszka hangja. — Négy éve gyűjtünk a saját otthonunkra! Környékeket nézegetünk, lakásokat hasonlítunk össze, terveket készítünk!
Miklós mélyet sóhajtott.
— Gondolj bele. Anyám egész életében közös lakásban élt. A szomszédok hangoskodnak, isznak, állandó a felfordulás. Megérdemel végre egy normális otthont.
Vaszka lassan leült vele szemben. A keze remegett a felháborodástól.
— És mi? Mi nem érdemeljük meg? Fiatalok vagyunk, családot akarunk, gyerekeket szeretnénk… mégis egy apró egyszobás lakásban tengődünk! Már mindenkinek azt mondtam, hogy hamarosan költözünk!
— Anyám egyedül van. Hamarosan nyugdíjba megy, és a fizetése is alig valamire elég. Mi még fiatalok vagyunk, újra összegyűjtjük a pénzt.
— Újra? — pattant fel Vaszka. — Tudod egyáltalán, mennyi időbe telik ez? Havonta negyvenezer rubelt teszünk félre, mindenről lemondunk!
Miklós végre ránézett. A tekintete rendíthetetlen volt.
— Holnap átutalom a pénzt. A döntés végleges.
A következő napokban nyomasztó csend telepedett a kis lakásra.
Vaszka alig szólt hozzá. Kérdéseire is csak rövid, száraz válaszokat adott. Miklós úgy tett, mintha minden rendben lenne, de a köztük feszülő indulat szinte tapintható volt.
Péntek este Vaszka végül nem bírta tovább, és felhívta a nővérét.
— Szveta… átmehetek hozzád? Otthon már szinte elviselhetetlen a helyzet.
— Persze, gyere csak. Mi történt?
Egy órával később Vaszka már a nővére konyhájában ült, és zaklatottan mesélte el az eseményeket. Szvetlana figyelmesen hallgatta, időnként hitetlenkedve megrázta a fejét.
— El tudod képzelni? Még csak meg sem kérdezett! Egyszerűen közölte velem a döntését!
— És mit mond erre Alekszandra Mihajlovna? — kérdezte óvatosan Szvetlana.
— Természetesen örül. Azt mondja, nem számított ekkora gondoskodásra a fiától. Csak éppen a mi helyzetünkről egyetlen szót sem ejtett.
Szvetlana teát töltött, majd leült vele szemben.
— Lehet, hogy… a maga módján mégis igaza van? Végül is az édesanyjáról van szó.
— Te is ezt mondod? — Vaszka érezte, hogy gombóc nő a torkában.
— Nem ellened beszélek. Csak próbálom megérteni őt. De abban igazad van, hogy ilyen döntést nem lehet a házastárs megkérdezése nélkül meghozni.
Ekkor belépett a konyhába Igor, Szvetlana férje.
— Miről van szó?
Szvetlana röviden összefoglalta a történetet. Igor elgondolkodott.
— Őszintén? Ha Miklós helyében lennék, én is segítenék az anyámnak. A szüleink felneveltek minket, most rajtunk a sor, hogy viszonozzuk.
— De nekünk is voltak terveink! — tört ki Vaszkából. — Közös álmaink!
— A tervek változhatnak. A szülők viszont csak egyszer adatnak meg.
Vaszka ekkor érezte magát igazán egyedül. Úgy tűnt, senki sem érti meg.
Amikor hazaért, Miklós a kanapén ült, és láthatóan várta.
— Hol voltál?
— Szvetlánánál. Éppen azt meséltem, milyen csodálatos férjem van.
— Vaszka, elég legyen. Nem vagyunk szegények. Újra félre tudjuk tenni a pénzt.
— Mikor? Öt év múlva? Tíz év múlva? És mi lesz, ha addig gyerekeink születnek?
— Akkor majd megoldjuk a lakáskérdést.
— Kinek a segítségével? A szüleidével, akik a mi pénzünkből vesznek lakást? Vagy az enyéimmel, akiknek a nyugdíja alig elég a megélhetésre?
Miklós az ablakhoz lépett.
— Te csak magadra gondolsz.
— És te csak az anyádra! — csattant fel Vaszka. — Mintha elfelejtetted volna, hogy van feleséged is!
— Egy feleségnek támogatnia kell a férjét.
— Mit kellene támogatnom? Azt, hogy romba döntöd a közös terveinket?
Miklós felé fordult. Tekintete hideggé vált.
— Anyám egész életében támogatott engem. Miután apám elment, két munkahelyen dolgozott, hogy tanulhassak. Most rajtam a sor.
— És én ki vagyok? Egy idegen? Öt éve vagyunk együtt, ebből három éve házasok!
Miklós mondani akart valamit, de végül hallgatott.
— Holnap átutalom a pénzt. És ezzel lezártam a témát.
Másnap reggel még búcsú nélkül is elment dolgozni.
Vaszka megnyitotta a banki alkalmazást.
A közös számlájukon közel egymillió nyolcszázezer rubel volt — négy év kemény takarékoskodásának eredménye.
Eszébe jutott, hogyan kezdődött minden. Egy apró bérelt szoba, minden fillér megszámolása, lemondás a kávézókról, a mozizásról, az új ruhákról. Akkoriban Miklós mindig azt mondta:
— Mi egy csapat vagyunk.
Most azonban már egyedül hozta meg a döntéseket.
Délután megszólalt a telefon.
— Vaszka, hogy vagy? Olyan szomorúnak tűnik a hangod — szólt az édesanyja.
— Jól vagyok, anya. Csak egy kicsit fáradt.
— És Miklós?
— Sokat dolgozik.
— Mikor veszitek meg végre a saját lakásotokat? Azt mondtad, már nincs messze.
— Még mindig gyűjtjük a pénzt…
A beszélgetés után még nehezebb lett a szíve.
Este Miklós hazaért, és azonnal leült a számítógép elé, hogy elindítsa az átutalást.
— Tényleg megteszed? — kérdezte halkan Vaszka.
— Igen.
— Adjunk legalább csak a felét. Találjunk valamilyen kompromisszumot.
— Nem. Anyámnak egymillióra van szüksége.
— Nekünk pedig nincs szükségünk egy normális otthonra?
— De igen. Csak ez most nem sürgős.
Vaszka a vállára tette a kezét.
— Kérlek… ez a mi közös álmunk.
A férfi finoman elhúzta a kezét.
— A döntésem végleges.
Vaszka kihúzta magát.
— Akkor az enyém is.
— Mire gondolsz?
— Elmegyek.
Miklós döbbenten nézett rá.
— Hová?
— Tőled. Nem tudok együtt élni olyan emberrel, aki nem tisztel engem.
— Pénz miatt hagysz el?
— Nem. Azért, mert már nem tekintesz partnernek. Nem azzal van bajom, hogy segíteni akarsz az anyádnak. Hanem azzal, hogy ezt a családunk rovására teszed. Még a véleményemet sem kérdezted meg.
Csendesen pakolta össze a holmiját. Könnyek nélkül.
Miklós az ajtóban állt, és egyetlen szót sem szólt.
Amikor az ajtó végül becsukódott mögötte, egyedül maradt a kis lakásban.
És csak akkor értette meg igazán, mit veszített el.
Nem csupán a feleségét.
Hanem azt a közös jövőt is, amelyet valaha együtt álmodtak meg, és amelyet együtt szerettek volna felépíteni.