A lánya negyvenéves volt. Két évvel korábban megözvegyült, és soha nem született gyermeke. Tavaly újra férjhez ment. Az új férje fiatalabb volt nála, és még szeretett volna élni egy kicsit önmagának.
A fia már réges-régen Amerikába költözött, és esze ágában sem volt visszatérni. Az unokaöccsei és unokahúgai ugyan már felnőttek, de még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy saját gyerekeik legyenek. Talán csak azért kezdődött minden, mert olyan gyönyörű fonalat talált — lettországi gyapjút, csodás, lágy árnyalatokkal.
Csak egyetlen gombolyagot vett belőle. A színei egyszerűen elbűvölték. Úgy tervezte, köt majd magának egy mellényt. Vett hozzá vékony kötőtűket, egy horgolótűt, és nekilátott dolgozni.
Észre sem vette, hogyan készült el az első apró babacipő. A fonalból pedig még rengeteg maradt.
Estére már kész volt egy kis sapka, másnapra pedig megszületett egy kantáros nadrág és egy puha kardigán is. Inna elővette a nagy dobozát, tele különféle gombokkal, és sokáig válogatott közöttük, míg végül apró, katicabogár alakú gombocskákat választott.
Aztán kiment a fürdőszobába, langyos vizet engedett egy lavórba, gyapjúmosó szert tett bele, és óvatosan belemerítette a kézzel kötött kis ruhákat. Finoman mosta őket, közben halkan sóhajtozott:
— Úgy fogok meghalni, hogy soha nem tarthattam unokát a karomban…
A kész holmikat egy frottírlepedőre fektette az asztalon, és sokáig nézte őket.
— Pedig valahol biztosan él egy kisgyermek, akinek mindez szüksége lenne…
Kinyitotta a laptopját, és rákeresett a városában működő csecsemőotthonokra. Hosszasan olvasott róluk.
Másnap felöltözött, elment a boltba, és újabb fonalakat vásárolt — ezúttal több kék árnyalattal. Hazament, és ismét kötni kezdett.
Most egy kisfiúnak készített szettet. Aztán további tíz pár babacipőt és tíz meleg sapkát kötött. Mindegyik más-más színű lett.
Végül elutazott a gyermekotthonba.
— Tanúsítvány nélkül nem fogadhatjuk el — mondta neki az egyik alkalmazott. — Inkább pelenkát kellett volna hoznia, arra mindig nagy szükség van.
Inna csak állt ott könnyes szemmel.
— Jól van — enyhült meg az asszony. — Majd valahogy megoldjuk. Jöjjön, feladjuk a kicsikre ezeket a szépségeket.
Inna ölbe vette a babákat, megcsókolta puha arcukat, ringatta őket, és suttogta:
— Olyan picik még… nekik igazán édesanya kellene…
Az apró lábakra felhúzta a kötött cipőcskéket, a nagyobbakra rápróbálta a sapkákat.
Amikor hazaért, a férje már késő este érkezett meg a munkából. Megkérdezte, milyen napja volt.
Inna csak hallgatott. Nem főzött vacsorát, a hűtő is teljesen üres volt.
— Babacipőket vittem a gyermekotthonba — mondta végül. — De azt mondták, inkább pelenkára lenne szükségük.
A férje ránézett, majd nyugodtan megszólalt:
— Rendben van. Főzzünk most krumplit, holnap pedig veszünk pelenkát.
Inna elővette a fazekat, és mosni kezdte a zöldségeket.
— Nekünk úgysem adnának gyereket… öregek vagyunk. Én hatvanegy éves vagyok, te pedig hatvankettő.
— Lehet, hogy nem adnának — felelte a férfi. — De az ajtót nem zárják ránk. Beszélhetünk velük. Bejárhatunk segíteni. Köthetsz zoknikat, sapkákat… biztosan szükség lesz rájuk.
— Van ott egy ikerpár… egy kisfiú és egy kislány. Világos hajúak. Már majdnem kétévesek. Azt hiszem, jók lennének rájuk a kötött ruhák. Talán még nagyok most nekik, de a gyerekek gyorsan nőnek. A cipőcskék is pont jók lesznek… tornacipő formájúra kötöttem őket.
— Menjünk el együtt — mondta a férje. — Majd megbeszélem velük. Látogatni fogjuk őket.
És valóban sikerült megegyezniük. Négy hónapon keresztül önkéntesként jártak a gyermekotthonba. Inna újabb ruhákat és cipőket kötött a kicsiknek, mindig egy kicsit nagyobbra, hogy később is jó legyen.
Az ikrek már anyának szólították őt.
Egy nap azonban, amikor megérkeztek, a gyerekek nem voltak ott.
— El sem hiszik… örökbe fogadták őket. Mindkettőt egyszerre! — mondta boldogan az egyik dolgozó. — Feltettük a fotójukat az internetre azokban a kötött ruhákban, amiket ön készített. Még aznap telefonált egy házaspár. Hónapokig tartott az ügyintézés… ma reggel vitték haza őket. Már attól féltünk, hogy végül mégsem vállalják mindkét gyermeket.
Inna szemét könnyek lepték el.
— Miért sírsz, te butus? — nevetett a férje. — Ennek örülni kell!
Nem sokkal később megszólalt a telefon. A lánya hívta.
— Anya, apa… át tudnátok jönni? Szükségem lenne a segítségetekre.
— Mi történt? Elromlott a csap? Vagy megint beáztattak a szomszédok? — kérdezte Inna.
— Egy ágyat kell összeszerelni — válaszolta a lánya titokzatosan. — Csak gyertek. Ne telefonáljatok, nyissatok be a saját kulcsotokkal.
— Rendben, indulunk.
Beültek öreg Volgájukba, és elindultak.
A lányuk háromszobás lakása ragyogott a tisztaságtól. A konyhából finom illatok szálltak.
Levetkőztek, papucsot húztak.
— Mossatok kezet, aztán gyertek be a szobába! — kiáltotta a lányuk a konyhából. — Mindjárt megyek én is!
Leültek a kanapéra, és nézni kezdték a híreket. Egyszer csak a férje oldalba bökte Innát.
Felemelte a fejét.
Az ajtóban a veje, Dima állt. A karjában ott ült az a két ikergyermek — ugyanazok a kicsik, akiket a gyermekotthonban látogattak. Rajtuk voltak Inna kötött ruhái és a kis tornacipő alakú babacipők.
A kisfiú egy almakarikát szorongatott a kezében, a kislány pedig maszatos arccal mosolyogva próbált beleharapni.
Dima elmosolyodott.
— Nem is tudom, hogyan mondjam el… mostantól vannak unokáitok. Nem szóltunk előre, mert nem tudtuk, sikerül-e minden papírt elintézni. Zsanna mindjárt jön, éppen kását főz nekik.
Pár pillanat múlva berohant a kipirult arcú Zsanna.
— Anya, apa, hadd mutassam be nektek Tányát és Vologyát! Megláttam a fotójukat a „Gyerekek családra várnak” oldalon. Ikrek, akárcsak mi voltunk a bátyámmal. És pontosan olyan kis kötött cipő volt rajtuk, amilyet nekünk készítettél régen. Emlékszel arra a képre, amikor kétévesek voltunk? Megmutattam Dimának a fotójukat, ő pedig rögtön azt mondta: „Hazavisszük őket.”
Dima letette a gyerekeket a földre.
Az ikrek rögtön Inna felé szaladtak, kitárták apró karjukat, és boldogan kiabálták:
— Mama! Mama!
Inna magához ölelte őket, csókolgatta a kis arcukat, miközben könnyeit törölgette.
— Nem mama vagyok… hanem a nagymamátok… a babátok…
És újra meg újra csak ismételgette:
— Baba… baba… baba…
A férje nevetve nézett rá.
— És most miért sírsz már megint? Ideje újabb gyapjút venni. Mostantól zoknikat kell kötnöd… ezek a kis cipők már úgyis kicsik nekik…
Szerző: Елена Андрияш