Emlékszel arra a lányra, aki a múlt műszakban nálunk szült az osztályon? Nemcsak hogy kiabált, hanem úgy káromkodott, mint egy kocsis — teljesen elfogadhatatlan viselkedés volt! Még egy férfi sem mindig beszél így, hát még egy nő… kifejezetten kellemetlen volt hallgatni.
— Igen, emlékszem. Mi lett vele?
— Lemondó nyilatkozatot írt, otthagyta a babáját, és egyszerűen elment! Hát nem szörnyű?
A busz hirtelen megrázkódott, és Nadja kezéből majdnem kiesett a telefon.
Eszébe jutott az a lány. A szülés nem volt különösebben nehéz, mégis úgy üvöltött, mintha összeomlana a világ. Amikor pedig megtudta, hogy fia született, elégedetlenkedni kezdett: legalább nem lány — mondta —, így majd könnyebb lesz, mert a férfiaknak mindig könnyebb.
Nadja elgondolkodva nézett maga elé, és észrevett egy telt asszonyt egy kisfiúval, aki erősen kapaszkodott az anyja kabátjába.
Egyszerűen, de tisztán voltak öltözve. Az asszony egy régi szabású, bő kabátot viselt.
Először Nadja nem vette észre, hogy terhes, de amikor rájött, azonnal felpattant, és átadta neki a helyét. A kisfiú rögtön megragadta az anyja kezét, mutatott valamit, majd kézjelekkel jelezte: az anyja nem hall, és megköszönte Nadjának.
Nadja szívét mélyen megérintette a fiú.
Talán szegények — gondolta —, ezért elővett a táskájából egy csokit. Szokása volt műszak után venni egyet magának, amikor fáradtnak érezte magát — a csokoládé mindig segített.
— Nagyon szépen köszönöm! — mondta a fiú kissé elnyújtva a szavakat, óvatosan átvette az édességet, és mosolyogva folytatta: — Ne gondolja, van apukánk is! Ő is siketnéma, de én hallok! Jól élünk. Hamarosan kistestvérem születik — mondta büszkén.
— Nagyon szép az anyukád, igazán gyönyörű! És lesz egy húgod, meg apukád is van — te igazán boldog fiú vagy — válaszolta Nadja őszintén.
Lenyűgözte ez a természetes, erőlködés nélküli boldogság.
Amikor a busz megállt, majdnem el is ment a saját megállója mellett.
A fiú még kiáltott utána valamit búcsúzóul, de Nadja már éppen leugrott a buszról, amikor az ajtó majdnem rácsukódott.
Pont időben érkezett meg a munkába.
— Képzeld, ennek a lánynak férje is van! Pedig pár héttel a szülés előtt beadta a válókeresetet. Egyszerűen felfoghatatlan — mesélte felháborodva Zinaida Petrovna szülésznő, amikor Nadja belépett.
Ő telefonált neki korábban is — egyszerűen nem tudta feldolgozni a történteket.
— És a baba kilenc Apgar-pontot kapott!
— Inkább nézzük meg az új pácienst — próbálta elterelni a szót Nadja.
Miért van az, hogy egyeseknek bőven jut gyermek, mások pedig hiába vágynak rá, mégis egyedül maradnak?
Zinaida Petrovna elhallgatott, és megsimogatta Nadja vállát. Tudta, hogy ez érzékeny téma számára: Nadja egyszer már férjnél volt, de elváltak. A férfi gyereket akart, Nadja viszont valamiért nem tudott szülni. Azt beszélték, gyermekkori betegsége hagyott maga után következményeket. Vagy talán a férje nem szerette igazán. Bárhogy is volt, fájó pont maradt.
Nem sokkal később Nadja találkozott a kisbaba apjával.
A férfi azért jött, hogy megtudja, mikor viheti haza a fiát. Kissé testes és ügyetlen volt, tekintete zavart, akár egy nagyra nőtt gyereké.
— Nézd csak, ez az apa egészen más, mint az a lány. Teljesen normális. Nem egy hős alkat, de eljött a fiáért. Kérdezgette, hogyan kell gondozni a babát, próbálta leplezni, hogy fél — mondta Zinaida, oldalba bökve Nadját.
Nadja odalépett hozzá.
— Ha bármiben segíthetek, ne habozzon. Itt a telefonszámom. Nadja vagyok, gyermekorvos.
— Köszönöm, engem Nyikolajnak hívnak — mosolygott a férfi, de ekkor hozták a babakocsit, és látszott rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen vele.
Nadja megsajnálta.
— Van valaki, aki segíthet?
— Nincs. A szüleim falun élnek, nem kedvelték Okszanát. Azt mondták, ne vegyem el. Később magam is rájöttem… De nem szólok nekik. Megoldom egyedül. Szabadságot vettem ki, spóroltam a gyerekre. Okszana erről semmit sem tudott.
— Ügyes. És ne aggódjon, holnap jön a körzeti nővér, mindent elmagyaráz — bátorította Nadja.
— Nem félek! — mondta határozottan, de a szemében ott volt az aggodalom.
Egész nap rájuk gondolt. Vajon boldogulnak?
Végül már majdnem felhívta, amikor hirtelen megszólalt a telefon — Nyikolaj volt.
— Nadja, ne haragudjon… én vagyok… — a hangját elnyomta a baba sírása.
— Mi történt?
— Nem eszik, csak sír…
— Mondja a címet, odamegyek.
Amikor megérkezett, Nyikolaj azonnal ajtót nyitott.
A baba keservesen sírt.
— Hol moshatok kezet? — kérdezte Nadja.
Először tartott a karjában egy babát úgy, hogy nem volt ott az anya. És valami különös érzés töltötte el — mintha egy kicsit az övé lenne.
— Hogy csinálja, hogy nem sír? — kérdezte ámulva Nyikolaj.
Amikor a jóllakott baba elaludt a karjában, a férfi úgy nézett rá, mint egy szentképre.
— Eljönne még? Nincs családja?
— Nincs — válaszolta mosolyogva.
Ettől kezdve gyakran találkoztak.
Végül nevet is adtak a fiúnak: Dima.
Nem sokkal később Nyikolaj megkérte Nadja kezét.
Minden olyan természetesen történt — mintha így lett volna megírva.
És aztán csoda történt.
Nadja teherbe esett.
Most már két gyermekük van: Dima és Dina.
És néha Nadja visszagondol arra a kisfiúra a buszon.
Úgy érzi, talán éppen ő hozta el számára ezt a boldogságot — azzal a tiszta, gyermeki tekintetével.