A tanár, akinek nincs felesége és gyereke, beleegyezik, hogy örökbe fogad három árvát – és a vége egyszerűen hihetetlen…
Amikor Thomas Avery harminc éves lett, nem volt felesége és gyereke – csak egy kis bérelt ház és egy osztályterem, tele álmokkal, amelyek nem az övéi voltak.
Egy esős napon a tanári szobában suttogásokat hallott három gyermekről – Lilyről, Grace-ről és Benről –, akiknek szülei nemrég balesetben meghaltak. Tíz, nyolc és hat évesek voltak.
„Biztosan árvaházba kerülnek” – mondta valaki. „Egyik rokonuk sem fogja őket befogadni. Túl drága, túl sok gondot jelent.”
Thomas hallgatott. Azon az éjszakán nem tudott aludni.
Másnap reggel meglátta a három gyereket, akik a suli lépcsőjén ültek – átázva, éhesen, reszketve. Senki sem jött értük.
A hét végére megcsinálta azt, amit senki más nem mert volna: aláírta az örökbefogadási papírokat.
Az emberek kinevették.
„Megőrültél?” – mondták.
„Egyedül élsz, alig boldogulsz magaddal.”
„Küldd őket árvaházba, ott jobb lesz nekik.”
De Thomas nem hallgatott rájuk.
Ételt főzött nekik, ruhákat foltozott, késő estig segített nekik a leckékben.
A fizetése szerény volt, az élete nehéz, de az ő házában mindig nevetés hallatszott.
Az évek teltek. A gyerekek felnőttek.
Lily gyermekorvos lett, Grace sebész, Ben pedig híres ügyvéd, aki a gyermekek jogait védi.
A diplomaosztón mindhárman a színpadra álltak, és ugyanazokat a szavakat mondták:
„Nem voltak szüleink, de volt egy tanárunk, aki soha nem hagyott el minket”.
Húsz évvel az esős nap után Thomas Avery a tornácon ült, ősz hajjal, de csendes mosollyal az arcán.
A szomszédok, akik egykor kinevették, most tisztelettel üdvözölték.
A távoli rokonok, akik elfordultak a gyerekektől, hirtelen visszatértek, és úgy tettek, mintha érdekelné őket.
De Thomas nem haragudott.
Csak nézte a három felnőttet, akik „apának” hívták, és megértette, hogy a szeretet olyan családot ajándékozott neki, amiről nem is mert álmodni.
„A tanár, aki a családot választotta” – Második rész
Az évek teltek, és a kapcsolat Thomas Avery és három gyermeke között csak erősödött.
Amikor Lily, Grace és Ben sikert értek el – mindannyian mások megsegítésének szentelt karrierjükben – meglepetést kezdtek előkészíteni.
Semmi ajándék nem tudta volna igazán visszaadni azt, amit Thomas adott nekik: otthont, oktatást és, ami a legfontosabb, szeretetet.
De meg akarták próbálni.
Egy napsütéses napon elvitték autóval, anélkül, hogy elmondták volna, hová mennek.
Thomas, aki már ötvenes éveiben járt, értetlenül mosolygott, amikor az autó a fákkal szegélyezett úton haladt.
Amikor megálltak, megdermedt:
előtte egy gyönyörű fehér villa állt egy dombon, virágokkal körülvéve, a bejáratnál egy táblával:
„Avery-ház”.
Thomas meghatottan pislogott.
„Mi… mi ez?” – suttogta.
Ben átkarolta a vállát.
„Ez a te otthonod, apa. Mindent megadtál nekünk. Most rajtad a sor, hogy valami szépet kapj.”
Odaadták neki a kulcsokat – nemcsak a házhoz, hanem az udvaron álló elegáns ezüstszínű autóhoz is.
Thomas könnyek között nevetett, és a fejét rázta:
„Nem kellett volna… Nincs szükségem ezekre.”
Grace gyengéden mosolygott:
„De meg kellett adnunk neked. Neked köszönhetően megértettük, mi is az igazi család.”
Azon az évben először utaztak vele külföldre – Párizsba, Londonba, majd a svájci Alpokba.
Thomas, aki soha nem hagyta el kisvárosát, gyermekszemmel fedezte fel a világot.
Képeslapokat küldött egykori kollégáinak, és mindig ugyanúgy írta alá őket:
„Mr. Avery-től, három gyermek büszke apjától”.
És miközben a távoli partok felett lenyugvó napot csodálta, Thomas rájött egy mély igazságra:
egyszer megmentett három gyermeket a magánytól…
de valójában ők mentették meg őt.