Ez egy teljesen átlagos hétköznapi este volt.
A metró zúgott, valaki ásított, valaki elgondolkodva nézett a padlóra, a kocsik pedig egyenletesen szállították a fáradt embereket az útvonalukon.
Az ablaknál ültem és csak figyeltem.
A következő állomáson a kocsik ajtajai kinyíltak, és egy fiú lépett be, aki úgy tíz évesnek tűnt.
Úgy nézett ki, mint egy iskolából megszökött diák: kócos haj, gyűrött póló, régi rövidnadrág.
Az egyik kezében egy kopott tornacipőt tartott, a lába mezítláb volt.
Az egyik lábán vékony, csíkos zokni volt.
Gyorsan elfoglalta a két utas közötti szabad helyet, és igyekezett nem feltűnni.
De lehetetlen volt nem észrevenni.
Néhány utas azonnal a telefonjába temetkezett.
Valaki ránézett, majd azonnal úgy tett, mintha elmerült volna a gondolataiban.
A fiú jobb oldalán ülő férfi azonban másképp viselkedett.
Munkaruhában volt – festékfoltos farmer, vastag kabát, masszív cipő.
Néhányszor ránézett a gyermek mezítlábas lábára, majd a lábánál lévő táskájára.
Látszott, hogy valamir töpreng.
Három állomás telt el. Aztán még egy.
És hirtelen – a negyediken – a férfi előrehajolt, köhintett, és nem hangosan, de elég tisztán kimondott valamit, ami megdöbbentette az egész kocsiban ülőket:
– Tudod, vettem egy pár cipőt a fiamnak.
De aztán eszembe jutott, hogy neki már van egy pár, jó minőségű.
Neked biztosan jobban kell.
Kinyitotta a táskát, kivett egy dobozt, és levette a fedelét.
Benne teljesen új, kék tornacipők voltak, címkével, még nem viselt.
A fiú először a cipőre, aztán a férfire, majd újra a tornacipőkre nézett.
Lassan felvette őket, felpróbálta… Tökéletesen illettek.
Felnézett, és szerény mosoly jelent meg az arcán.
Majdnem suttogva mondta:
— Köszönöm.
A férfi kissé megvonta a vállát:
— Csak ha egyszer tudsz, add tovább.
A következő megállónál a fiú leszállt.
De már nem ugyanaz, aki felszállt: új cipőben, egyenes háttal – és valami olyasmivel, ami nem látható, de erősebb, mint bármely ruha.
Elment, hiszve a jóságban.