A mindössze 8 éves Kamila mozdulatlanul állt a koporsó mellett.
Már több órája tartózkodtak a virrasztáson, de ő egyszer sem mozdult el onnan.
Anyja többször is megpróbálta elterelni a figyelmét, de ő ellenállt.
Ragaszkodott ahhoz, hogy apja mellett maradjon, és nem sírt; csak csendben nézte őt.
A látogatók azért jöttek, hogy részvétüket fejezzék ki. Néhányan szánalommal nézték, de ő nem válaszolt – kis kezei a koporsó szélén maradtak.
Julian holttestét kedvenc fehér ingébe öltöztették, kezei gondosan a mellkasán voltak összekulcsolva.
Sápadtnak, de nyugodtnak tűnt.
A nagymama háza tele volt rokonokkal.
Néhányan halkan suttogtak, mások zokogtak, a gyerekek pedig az udvaron játszottak, nem értve, mi történik.
Camila azonban nem mozdult.
Az érkezése óta nem akart sem ülni, sem enni.
Csak egy széket kért, hogy közelebb lehessen apjához, és könnyebben elérje.
Néhányan azt hitték, hogy sokkot kapott, de a nagymama azt mondta, hagyják békén, mert mindenkinek megvan a maga módja a búcsúzásra.
Az anyja, fáradt és duzzadt szemekkel, úgy döntött, hogy nem vitatkozik tovább.
Feladta, és nem mondott többet.
Az idő telt, a levegő egyre nehezebb lett.
Eljött az éjszaka, de a koporsót még mindig nem vitték el a temetőbe.
A felnőttek valami furcsát kezdtek érezni – nem Juliannal, hanem a gyerekkel kapcsolatban.
A kislány nem beszélt többé.
Mozdulatlanul ült a székén, kezeit a koporsóra téve, szemét apjára szegezve.
Az emberek próbáltak beszélni vele, de ő hallgatott.
Nem sírt. Nem mozdult. Nem válaszolt.
Az emberek megpróbáltak beszélni vele, de ő hallgatott.
Se könnyek, se mozdulatok, se válaszok.
Úgy tűnt, mintha valamire várna.
És bár senki nem merte kimondani, sokan aggódtak – a nyugalmának volt valami furcsa, mintha valami történni fogna.
Azon az éjszakán senki sem aludt igazán.
Néhányan az utcán maradtak, halkan suttogva, mások a nappaliban járkáltak fel-alá, ellenőrizve a helyzetet.
Camila a koporsó mellett maradt.
Fáradtnak tűnt, de nem akart lefeküdni vagy elmenni.
A nagymama végül takaróval letakarta a vállát.
Senki sem ragaszkodott tovább hozzá.
Az idő telt, az emberek elterelődtek.
Néhányan kimentek cigizni, mások kávét főztek a konyhában, az anya pedig a fotelben szundított, hátradőlt fejjel, csukott szemmel.
Aztán Kamila felmászott egy székre, egyik térdét a koporsóra tette, és lassan belecsúszott.
Óvatosan mozgott, mintha már meghozta volna a döntést.
Senki sem vette észre, amíg le nem feküdt apja teste mellé, és szorosan át nem ölelte.
Amikor a nagynénje megfordult és meglátta, felkiáltott, és az egész szoba a koporsóhoz rohant.
Először azt hitték, hogy elájult vagy elesett, de amikor közelebb mentek, a látvány elvette a szavukat.
Julian keze Camila hátán feküdt, mintha átölelné.
Néhányan sokkban megdermedtek, mások suttogtak, hogy valószínűleg ő maga tette oda, de a kar természetesen nézett ki, finoman felemelve, a tenyér lágyan feküdt.
Az egyik férfi megpróbálta elvenni, de a nagymama megállította.
Ragaszkodott hozzá, hogy várjanak, mert valami szokatlan dolog történt.
Camila mozdulatlanul feküdt, de nem volt eszméletlen.
Légzése egyenletes és nyugodt volt, mintha békésen aludna apja karjaiban.
Julian keze – amely számtalan sétán tartotta őt – most újra átölelte.
Védelmezőnek tűnt, mintha búcsút venne, ami az értelem számára felfoghatatlan.
A nagynéni, aki felkiáltott, sírni kezdett – nem félelmében, hanem elviselhetetlen gyengédségében.
Anyja, a gyász által megbénítva, egyenesen ült, szemei a rémülettől és a meglepetéstől tágra nyíltak.
A ház csendbe burkolózott.
Se suttogás. Se sírás. Se gyermeki nevetés.
Csak a koporsóban fekvő kislány látványa, akit apja ölel.
A levegő sűrűvé vált, tele valamivel, amit senki sem tudott megmagyarázni.
A nagymama, aki mindig nyugodt volt, letérdelt a koporsó mellé, és megsimogatta unokája haját.
„Hagyjátok őt békén” – mondta halkan, remegve. „Minden rendben van.”
Senki sem merte ellentmondani.
A pillanat szentnek, megfoghatatlannak tűnt.
A percek végtelennek tűntek.
A holdfény beáramlott az ablakon, halvány fényt vetve, elmosva a határvonalat álom és valóság között.
Aztán Kamila mély levegőt vett.
Apja keze lecsúszott és a mellkasára hullott.
Kamila lassan kinyitotta a szemét, mintha hosszú álomból ébredne.
Tekintete találkozott anyjával, aki kétségbeesésében remegett.
A nagymama segített neki kijönni a koporsóból, és ő egyenesen anyja karjaiba rohant.
Erősen átölelte, ami anyja hátán borzongást váltott ki.
Ebben az ölelésben a fájdalom helyét csendes nyugalom vette át.
„Minden rendben, anyu” – suttogta halkan Kamila. „Apa alszik, de azt mondta, ne aggódjak, mindig velem lesz.”
Végül sírni kezdett.
Sírta ki magából az összes fájdalmat és bánatot, amit magában tartott.
Sírta a szerelmet, a veszteséget, a búcsút.
Anyja ölelte, nem akarta elengedni, és a körülötte lévők érezték, hogy a levegő nehézségétől megszabadultak, mintha egy rejtett teher eltűnt volna.
A búcsú végre megtörtént…