Bementem egy szokásos élelmiszerboltba – csak kenyérért, tejért és elemért a távirányítóhoz.
Minden a szokásos volt, amíg meg nem álltam a szerszámos részlegnél.
Közvetlenül a dobozok és az izzók között ült egy kutya.
Nyugodtan, mintha a berendezés része lenne.
A póráz a földön feküdt, senki sem volt a közelben.
Se gazdi, se távozás nyomai.
Vártam, hogy valaki odarohanjon, és hívja.
De nem – a kutya csak nézett rám, nem nyüszített, nem remegett.
Csak várt.
Megpróbáltam megkérdezni az eladókat, de senki sem tudott semmit.
Senki sem látta korábban a boltban.
Már éppen hazavittem volna, nem tudtam ott hagyni.
De akkor odajött a vezető és halkan azt mondta:
„Ez Richie. A gazdája itt, a folyosón lett rosszul.
Hívtunk mentőt, és kórházba vitték.
Ritchie pedig itt maradt.
Mindig vele járt, mindig fogta a pórázt.
Amikor elvitték a gazdáját, az elengedte a pórázt, de Ritchie nem ment el – csak vár.
Ott álltam, és nem tudtam elhinni.
Richie egyedül maradt – és mégis vár, hisz, remél.
Odaadtam a menedzsernek a telefonszámomat – ha a gazdája nem jön vissza, magamhoz veszem Richie-t.
Bárcsak minden ember olyan hűséges lenne, mint ez a kutya.