Békét keresve jöttem erre a szigetre, hogy új életet kezdjek és meggyógyuljak a múltból. Ehelyett találkoztam Vele — elbűvölő, figyelmes, és minden, amiről nem is tudtam, hogy szükségem van rá. De éppen amikor elkezdtem hinni az újrakezdésben, egyetlen pillanat mindent összetört.
Bár évtizedeket töltöttem itt, a nappalim mégis idegen térnek tűnt. 55 éves voltam, és a nyitott bőröndömet bámulva álltam, azon töprengve, hogyan vezetett idáig az életem.
„Hogy kerültünk ide?” — Kérdeztem, a kezemben tartott, ütött-kopott Forever és Always csészére pillantva, mielőtt félredobtam volna.
Végigsimítottam a kezemmel a kanapén. „Viszlát vasárnapi kávé és a pizzán való veszekedés.”
Az emlékek úgy zümmögtek a fejemben, mint a nem kívánt vendégek, akiket nem tudtam elűzni. Az ürességet erősebbnek éreztem a hálószobában. Az ágy másik fele vádlóan nézett rám.
„Ne nézz így rám” — motyogtam. „Nem az én hibám az egész.”
A dolgok összeszedése vadászattá vált a még fontos dolgok után. A laptop úgy feküdt az asztalon, mint egy jelzőfény.
„Legalább megtarthatod” — mondtam, miközben megsimogattam.
Benne volt a befejezetlen könyvem, amin két éve dolgoztam. Még nem volt kész, de az enyém volt — bizonyíték arra, hogy még nem voltam teljesen elveszve.
És akkor jött egy e-mail Lanától:
«Kreatív elvonulás. Meleg sziget. Újrakezdés. Bor.»
„Hát persze, hogy bor” — nevettem.
Lana mindig is értett ahhoz, hogy a katasztrófákat vonzóvá tegye. Az ötlet vakmerőnek tűnt, de nem ez volt a lényeg?
Megnéztem a járat visszaigazolását. A belső hangom folyamatosan idegesített.
Mi van, ha nem tetszik? Vagy ha nem fogadnak el? Mi van, ha beleesek az óceánba, és megesznek a cápák?
De aztán egy másik gondolat is eszembe jutott.
Mi van, ha mégis tetszik?
Kifújtam a levegőt, és becsuktam a bőröndömet. „Ennyit a menekülésről.”
Nem menekültem el. Valami új felé futottam.
A sziget meleg szellővel és a partnak csapódó hullámok ritmikus hangjával fogadott. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és mélyen belélegeztem, hagytam, hogy a sós levegő megtöltse a tüdőmet.
Pontosan erre volt szükségem.
De a nyugalom nem tartott sokáig. Ahogy közeledtem az elvonulás helyszínéhez, a sziget békéje hangos zenére és kitörő nevetésre váltott. A többnyire 20-as, 30-as éveikben járó emberek élénk színű puffokon terpeszkedtek, kezükben italokkal, amelyek inkább tűntek esernyőnek, mint folyadéknak.
„Hát, ez bizony nem egy zárdába való” — mormoltam az orrom alatt.
A medence melletti csoport olyan hangosan nevetett, hogy a legközelebbi fán ülő madár is felriadt. Sóhajtottam.
Kreatív áttörés, mi, Lana?
Mielőtt az árnyékban leselkedhettem volna, Lana jelent meg, kalapját játékos szögben megdöntve, kezében egy margaritával.
„Thea!” — Kiáltotta, mintha nem csak tegnap írtunk volna sms-t. „Megcsináltad!”
„Már bánom” — motyogtam, de mosolyt erőltettem magamra.
„Ugyan már” — mondta, és intett a kezével. «Itt varázslatos dolgok történnek! Hidd el, imádni fogod.»
„Én valami… huss” — mondtam, felhúzva a szemöldökömet.
«Badarság, találkoznod kell az emberekkel és magadba szívni az energiát! Egyébként„ — ragadta meg a kezemet — ”be kell mutatnom téged valakinek».
Mielőtt ellenkezhettem volna, átvezetett a tömegen. Úgy éreztem magam, mint egy fáradt anyuka egy iskolai bulin, és próbáltam nem megbotlani az eldobott papucsomban.
Megálltunk egy férfi előtt, aki esküszöm, úgy nézett ki, mint a GQ címlapján. Napbarnított bőr, nyugodt mosoly, és egy fehér vászoning, amely éppen annyira volt kigombolva, hogy titokzatos, de nem közönséges legyen.
«Thea, ő Eric — mondta Lana izgatottan.
„Örülök, hogy megismerhetlek, Thea” — mondta a férfi, a hangja lágy volt, mint az óceáni szellő.
«Én is — mondtam, remélve, hogy az ideges feszültségem nem túl feltűnő.
Lana úgy ragyogott, mintha most lett volna királyi eljegyzése. «Eric is író. Arról álmodott, hogy találkozik veled, amikor meséltem neki a könyvedről.»
Az arcom kipirult. „Ó, még nincs kész.”
„Nem számít”, mondta Eric. «Amit két év alatt beletettél… az elképesztő! Szívesen hallanék róla.»
Lana elvigyorodott, és hátralépett. «Ti ketten beszélgessetek. Én keresek még margaritát!»
Mérges voltam rá. De néhány perc múlva, akár Eric ellenállhatatlan bája, akár a velem játszó varázslatos tengeri szellő miatt, beleegyeztem, hogy sétáljunk egyet.
„Adj egy percet” — mondtam, még magamat is meglepve.
A szobámban átkutattam a bőröndömet, és elővettem a legmegfelelőbb nyári ruhát.
Miért is ne? Ha már úgyis meghurcoltak, legalább jól nézzek ki.
Amikor kijöttem, Eric már várt rám. „Készen állsz?”
Bólintottam, igyekeztem nyugodtnak látszani, bár egy jellegtelen borzongás nyugtalanul hullámzott a gyomromban. „Menjünk előre.”
Eric megmutatta nekem a sziget olyan részeit, amelyek érintetlennek tűntek az elvonulás nyüzsgésétől. Egy eldugott strandot egy pálmafáról lelógó hintával, egy rejtett ösvényt, amely egy sziklához vezetett, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt — olyan helyeket, amelyek nem szerepeltek a turistabrosúrákban.
«Jó vagy ebben — mondtam nevetve.
„Miben?” — Kérdezte, miközben a közeli homokra ült.
„Abban, hogy valakit elfeledteted azzal, hogy teljesen máshol jár.”
A mosolya kiszélesedett. „Talán nem is vagy annyira oda nem illő, mint gondolod.”
Miközben beszélgettünk, többet nevettem, mint hónapok óta bármikor. Történeteket mesélt az utazásairól és az irodalom iránti szeretetéről, ami egybeesett az én hobbijaimmal. A könyvem iránti csodálata őszintének tűnt, és amikor azzal viccelődött, hogy egy nap majd kiteszi az autogramomat a falra, olyan melegséget éreztem, amilyet már régóta nem éreztem.
De a nevetés alatt valami nyugtalanított. Egy enyhe nyugtalanság, amit nem tudtam megmagyarázni. Tökéletesnek tűnt, túl tökéletesnek.
A következő reggel felemelően indult. Nyújtózkodtam, az agyamban zsibongtak az ötletek a könyvem következő fejezetéhez.
„Ma van a nagy nap” — suttogtam, és a laptopomért nyúltam.
Ujjaim gyorsan végigfutottak a billentyűkön. De amikor a képernyőn megjelent az asztal, megállt a szívem. A mappa, amelyben a könyvem — két évnyi munka, álmatlan éjszakák — volt tárolva, eltűnt. Átkutattam az egész merevlemezemet, remélve, hogy csak elveszett valahol. De semmi.
„Ez furcsa”, mondtam magamban.
A laptopom még mindig ott volt, de a munkám legfontosabb része nyomtalanul eltűnt.
„Oké, ne ess pánikba” — suttogtam, és megragadtam az asztalom szélét. „Valószínűleg csak össze vagy zavarodva.”
De tudtam, hogy nem vagyok az. Kirohantam a szobából, és egyenesen Lana felé vettem az irányt. Ahogy végigmentem a folyosón, tompa hangok keltették fel a figyelmemet. Megdermedtem, a szívem gyorsabban vert. Lassan odasétáltam a szomszédos szoba ajtajához, ami résnyire nyitva volt.
„Csak nem a megfelelő kiadónak kell ezt feldobnunk?” — Eric hangja szólalt meg.
Meghűlt a vérem. Eric volt az. A résen át bekukucskálva Lana-t láttam, amint behajol, a hangja olyan halk volt, mint egy konspiratív suttogás.
«A kézirata nagyszerű — mondta Lana, a hangja édes volt, mint a szirup. «Majd kitaláljuk, hogyan iktassuk be az enyémként. Soha nem fogja megtudni, mi történt.»
A gyomrom felfordult a dühtől és az árulástól, de volt még valami rosszabb is: a csalódás. Eric, aki megnevettetett, meghallgatott, és akiben kezdtem megbízni, részese volt ennek.
Megfordultam, mielőtt megláthattak volna, és visszasétáltam a szobámba. Erősen csapkodtam a bőröndömet, sietve dobáltam bele a dolgokat.
„Ennek kellett volna lennie az újrakezdésemnek” — suttogtam halkan, tele keserűséggel.
A látásom elhomályosult, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. A sírás azoknak való volt, akik még mindig hittek a második esélyben, és én már végeztem ezzel.
Ahogy elhagytam a szigetet, a ragyogó nap kegyetlen szúrásnak tűnt. Nem néztem vissza. Nem is kellett.
Hónapokkal később a könyvesbolt tele volt, és a levegő zúgott a beszélgetésektől. A pódiumon álltam a könyvem egy példányával, és próbáltam a rám mosolygó arcokra koncentrálni.
„Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttek ma” — mondtam, a hangom határozott volt a bennem lappangó érzelmek vihara ellenére. „Ez a könyv több évnyi munka eredménye, és… egy olyan utazásé, amire soha nem számítottam.”
A taps meleg volt, de fájt nekem. Ez a könyv volt a büszkeségem, igen, de a sikerhez vezető út korántsem volt könnyű. Az árulás még mindig ott ült a fejemben.
Ahogy a dedikálásra kígyózott a sor, és az utolsó vendég is távozott, fáradtan ültem a bolt sarkában. És ekkor vettem észre őt — egy kis összehajtogatott cetlit az asztalon.
«Tartozik nekem egy autogrammal. Kávézó a sarkon, ha lesz ideje.»
A kézírás tagadhatatlanul az övé volt. A szívem kihagyott egy ütemet. Eric.
Bámultam a cetlit, az érzelmeim elborítottak: kíváncsiság, bosszúság és valami, amit még nem voltam kész megnevezni.
Egy pillanatig azt fontolgattam, hogy összegyűröm és elsétálok. De ehelyett felsóhajtottam, felkaptam a kabátomat, és elindultam a kávézóba. Rögtön kiszúrtam őt.
„Bátor vagy, hogy ilyen üzenetet hagysz nekem” — mondtam, és leültem vele szemben.
„Merész vagy kétségbeesett?” — Válaszolt kuncogva. „Nem tudtam, hogy jössz.”
„Én sem tudtam” — vallottam be.
«Thea, sok mindent meg kell magyaráznom. Ami a szigeten történt… Először nem értettem Lana valódi szándékait. Meggyőzött arról, hogy az egész a te érdekedben történt. De miután rájöttem, hogy mire készül, elvettem a pendrive-ot, és elküldtem neked.»
Továbbra is hallgattam.
„Amikor Lana belerángatott ebbe az egészbe, azt mondta, túl szerény vagy ahhoz, hogy önkiadásban jelentesd meg a könyvedet” — folytatta Eric. «Azt állította, hogy nem hiszel a tehetségedben, és szükséged van valakire, aki meglep, aki a következő szintre emeli. Azt hittem, hogy segítek.»
„Meglepetés?” — Ugattam. „Úgy érted, hogy ellopod a munkámat azzal, hogy a hátam mögött csinálod?”
«Először én is ezt gondoltam. Amikor elmondta az igazat, felkaptam a pendrive-ot, és elindultam megkeresni téged, de már elmentél.»
„Amit hallottam, nem az lett, amire gondoltam?”
«De igen. Thea, téged választottalak, miután rájöttem az igazságra.»
Hagytam, hogy a csend beborítson minket, és vártam, hogy újra fellángoljon az az ismerős düh. De nem történt meg. Lana manipulációi a múlté voltak, és a könyv az én szabályaim szerint jelent meg.
«Tudod, mindig is féltékeny volt rád — mondta halkan Eric, megtörve a csendet. «Még az egyetemen is háttérbe szorítva érezte magát. Ezúttal meglátta a lehetőséget, és kihasználta a bizalmunkat, hogy elvegye azt, ami nem az övé.»
„És most?”
«Eltűnt. Kitört minden ismeretségi körből. Nem tudta túlélni a következményeket, amikor nem voltam hajlandó támogatni a hazugságait.»
«Helyesen döntöttél. Ez jelent valamit.»
„Ez azt jelenti, hogy adsz nekem egy második esélyt?”
„Egy randi” — mondtam, és felemeltem az ujjamat. „Ne szúrd el.”
A mosolya még szélesebbre húzódott. „Áll az alku.”
Ahogy elhagytuk a kávézót, azon kaptam magam, hogy mosolygok. Ebből a randiból lett egy másik, aztán még egy. Aztán szerelmes lettem. És ezúttal nem volt egyoldalú. Ami árulással kezdődött, az megértésen, megbocsátáson és, igen, szerelmen alapuló kapcsolattá vált.