Edvin csak nézett rám.
Nem válaszolt.
Nem mondott egyetlen szót sem.
És az a hosszú, fájdalmas csend sokkal többet árult el, mint bármilyen magyarázat valaha is képes lett volna.
Megráztam a fejem.
– Egyedül döntöttél mindannyiunk helyett. Még arra sem adtál lehetőséget, hogy én magam válasszak!
– Tudom… Sajnálom, Sara.
Ez volt az első alkalom, hogy bocsánatot kért.
És valamiért ettől még jobban fájt.
A lelkem egy része azt akarta, hogy kezdjen vitatkozni, mentegetőzzön, próbálja igazolni magát. Szükségem lett volna valamire, amibe belekapaszkodhatok, amivel szembeszállhatok.
De ő semmit sem tett.
Csak némán állt előttem, és szó nélkül elfogadta minden haragomat.
Ebben a pillanatban mögöttem kinyílt a bejárati ajtó.
Az egyik lány kikiáltott:
– Sara!
Reflexből hátrafordultam.
– Máris megyek!
Aztán még egyszer Edvinre néztem.
– Ennek még nincs vége.
Lassan bólintott.
– Tudom. Itt leszek. A telefonszámomat megtalálod a levél alján.
Nem válaszoltam.
Csak megfordultam, és visszamentem a házba, miközben a borítékot még mindig görcsösen szorítottam a kezemben.
És tizenöt év után először fogalmam sem volt arról, mi következik.
A konyhában néhány perccel tovább maradtam, mint szükséges lett volna.
Segítettem Dórának a sütővel, mert mindenáron süteményt akart sütni.
A két nővére is ott volt.
Dzseni a telefonját görgette.
Líra a hűtőszekrénynek támaszkodva figyelte a jelenetet.
Lassan letettem a borítékot az asztal közepére.
– Beszélnünk kell – mondtam csendesen.
Mindhárman egyszerre emelték fel a fejüket.
Valami lehetett a hangomban, mert senki sem viccelődött.
A levegő hirtelen megfeszült.
Dzseni összefonta a karját.
– Mi történt?
Egy pillanatra a bejárati ajtóra néztem.
– Az apátok itt volt.
Líra zavartan pislogott.
– Tessék?
Nem próbáltam finomabban fogalmazni.
– Az édesapátok.
Dóra röviden felnevetett.
– Persze… nagyon vicces.
– Nem viccelek.
A mosoly azonnal eltűnt az arcáról.
Dzseni lassan kiegyenesedett.
– Az a férfi, akivel odakint beszéltél?
– Igen.
Líra szólalt meg elsőként.
– Miért pont most?
Felvettem a borítékot.
– Ezt hozta. De előbb szeretném, ha leülnétek.
Szó nélkül helyet foglaltak.
Egyikük sem szakított félbe.
Ez meglepett.
Először a levelet meséltem el nekik.
Beszéltem a rejtett adósságokról.
A pénzügyi összeomlásról.
A nyomásról, amely alatt Edvin élt.
És arról, hogy miért hitte azt, hogy az eltűnésével megvédheti őket.
Ahogy beszéltem, Dzseni félrefordította a tekintetét.
Líra előrehajolt, és minden szavamra figyelt.
Dóra némán bámulta az asztallapot.
Aztán eléjük tettem a hivatalos iratokat.
– Ezek mind arról szólnak, amit az apátok az elmúlt években helyrehozott. Kifizette az összes tartozást, rendezte az összes számlát, és mindent törvényesen elintézett.
Líra felvett egy dokumentumot, és lassan végigolvasta.
– Ez… tényleg valódi?
– Igen.
– És most már minden… a mi nevünkön van?
Bólintottam.
Hosszú csend következett.
Végül Dóra törte meg.
– Szóval egyszerűen eltűnt… éveken át mindent rendbe tett… aztán visszajött néhány papírral?
Sóhajtottam.
Erre nem volt egyszerű válasz.
Dzseni lassan hátrébb tolta a székét.
– Engem nem érdekel a pénz – mondta halkan, de határozottan. – Csak egyetlen dolgot akarok tudni… Miért nem jött vissza hamarabb?
Ez volt az a kérdés.
Pontosan ugyanaz, amely az elmúlt egy órában újra és újra visszhangzott a fejemben.
Talán százszor.
Talán ezerszer.
Lassan megráztam a fejem.
– Erre… én sem tudom a választ.
– Nincs jobb válaszom annál, mint ami abban a levélben áll – mondtam halkan.
Dzseni mélyet sóhajtott, majd lehajtotta a fejét.
Líra gondosan egymásra rendezte a dokumentumokat, és lassan visszatette őket az asztalra.
– Beszélnünk kell vele – szólalt meg végül.
Dóra azonnal felkapta a fejét.
– Most rögtön?
– Igen – felelte Líra határozottan. – Elég sokat vártunk már. Nem gondoljátok?
Csendben bólintottam.
– Rendben. A telefonszáma ott van a levél alján.
Líra habozás nélkül felvette a telefont. Bár a keze enyhén remegett, mégis tárcsázta a számot.
Néhány másodperc múlva megszólalt.
– Apa… vissza tudnál jönni?
Rövid ideig figyelmesen hallgatott.
Aztán bólintott.
– Rendben. Várunk. Szia.
Lassan letette a telefont.
– A közeli bolt mellett van. Azt mondta, körülbelül tizenöt perc múlva itt lesz.
Amíg vártunk, senki sem szólt egyetlen szót sem.
A ház szokatlanul csendes volt.
Mindenki ugyanazokra a kérdésekre gondolt, de egyikünk sem tudta, hogyan kezdjen bele.
Még le sem telt a tizenöt perc, amikor kopogás hallatszott az ajtón.
Mielőtt kinyitottam volna, még egyszer végignéztem a lányokon.
Mindhárman a nappaliban ültek.
Mindegyikük másként próbálta leplezni az idegességét.
Aztán kinyitottam az ajtót.
Az apjuk állt ott.