A levegő tele volt füst és eső illatával, a hó pedig hamuval volt borítva. Ott állt, mozdulatlanul, remegő kezeiben egy kicsi, reszkető cicát tartva.
– Uram… jól van? – kérdeztem.
– Mind elmentek – motyogta. – A ház, a fényképek, minden. Ő az egyetlen, ami megmaradt nekem.
Megszorult a szívem. Később megtudtam, hogy Eliasnak hívják. Meleg helyet kért a cicának és egy kis tejet. Hazavittem őket, ahol Elias elmesélte, hogy akkor találta Sparkot, amikor a tető beomlott. A kiscica lett a reménye.
A következő napokban Elias elkezdett mesélni elhunyt feleségéről, Klaráról, és fokozatosan enyhült a fájdalom a szívében. Egy nap megérkezett az unokája, Lena, akit a tűz híre aggasztott. Megkönnyebbülten szorosan átölelték egymást. Lena nála maradt, és együtt kezdtek új életet építeni.
Amikor meglátogattam őket, a ház ismét világos és nevetéssel teli volt. Elias megmutatta nekem a új családjának fényképét, és azt mondta:
„Mindent elvesztettem, de még többet találtam. A remény mindig megvan.”
Elias története megtanított arra, hogy a veszteségek az élet részét képezik, de az a fontos, hogyan kezeljük őket. Még a legnehezebb időkben is mindig van valami, ami segít továbbmenni.