Hosszú hét volt az úton.
Már néhány napja utaztam, hogy betartsam a szigorú határidőket, és a fáradtság egyre erősebben hatott rám.
A teherautómmal végtelen kilométereket tettem meg az autópályán, és csak azt akartam, hogy megálljak egy benzinkútnál, tankoljak és igyak egy csésze kávét, mielőtt keresek egy helyet, ahol pihenni tudok.
Bejártam egy kicsi, szinte üres benzinkutat a semmi közepén.
Amikor kiszálltam, halvány nyöszörgést hallottam.
Először azt hittem, csak képzelődöm, de aztán megláttam – egy sovány, bozontos kutyát, aki a szemetes konténer mellett kuporgott, és remegett a hidegtől.
A szeme találkozott az enyémmel, és esküszöm, olyan kétségbeesettnek tűnt, mintha segítségért könyörgött volna.
Kivettem a szendvicset a fülkéből, leültem, és felajánlottam neki.
Óvatosan közeledett, de elég éhes volt ahhoz, hogy közelebb jöjjön.
Amikor végre elvette az ételt, a farka kissé megmozdult, és ez elég volt – nem hagyhattam ott.
A benzinkút üzemeltetője azt mondta, hogy a kutya már néhány napja kóborolt a környéken, valószínűleg elhagyták.
A szívem összeszorult.
Hogy lehetett így bánni egy ilyen hűséges teremtménnyel?
Kinyitottam a teherautó ajtaját, és megpaskoltam az ülést.
„Na, haver?” – mondtam.
Meglepetésemre egyenesen a fülkébe ugrott, mintha csak arra várt volna, hogy valaki esélyt adjon neki.
Dieselnek neveztem el – ez a név tökéletesen illik egy kamionsofőr kutyájához.
Azóta velem utazik, és társaságot nyújt nekem a hosszú és magányos utakon.
Ő az utasülésen fekszik, és figyeli a világot, és minden alkalommal, amikor rám néz, úgy tűnik, mintha azt mondaná: „köszönöm”.
Aznap nem terveztem, hogy kutyával találkozom, de Diesel megtalált engem – és semmiért nem cserélném el.
Ez a kapcsolat olyan gyönyörű – elképesztő, hogy a váratlan pillanatok milyen csodálatos társakat hozhatnak az életünkbe.
Van Önnek is emlékezetes története arról, hogyan találkozott kedvencével?