Meleg és nyugodt nap volt, egy olyan nap, amikor az ember meg akar állni, és csak élvezni akarja a pillanatot.
A mezőn álltam, a teherautónak támaszkodva, és éreztem, ahogy a szellő felborzolja a hajamat.
Aztán eszembe jutott, hogy jó lenne elküldeni a férjemnek egy gyors fotót.
Valami hétköznapi, semmi különös.
A teherautó gyönyörűen mutatott a fák között, és úgy gondoltam, ő is értékelni fogja a tájat.
A teherautó mellett állva készítettem a fotót, és anélkül, hogy sokat gondolkodtam volna rajta, elküldtem.
Csak egy pillanat volt, egy módja annak, hogy megosszam a napom egy részét.
De amikor szinte azonnal jött a válasza, egyáltalán nem az volt, amire számítottam.
„Ki van ott a tükörképben?”
Zavartan pislogtam.
„Milyen tükörkép?” — Válaszoltam, miközben kellemetlen érzést éreztem a gyomromban.
„A hátsó ablak. Ott áll valaki” — írta, a szavai komolyabbak voltak, mint vártam.
A szívem sűrűbben vert.
Újra kinyitottam a fényképet, kinagyítottam, a teherautó hátsó ablakára fókuszáltam, próbáltam megtalálni a tükörképet.
Először azt hittem, téved, hogy valószínűleg csak a napfény vagy egy fa a távolban.
De minél jobban megnéztem, annál jobban megfeszült a gyomrom.
Egy alak volt, homályosan, de egyértelműen jelen, közvetlenül mögöttem.
Nem volt tiszta kép, de a körvonalai elég jól kivehetőek voltak — egy férfi sziluettje, aki kalapot viselt, ami eltakarta az arcát.
A kalap.
Elakadt a lélegzetem, ahogy felismertem az ismerős alakot.
Pontosan úgy nézett ki, mint az a kalap, amit az exem mindig viselt, amitől soha nem vált meg.
A gondolataim száguldoztak, próbáltam rájönni, mi lehet ez.
Hogyan lehetséges ez?
Egyedül voltam, amikor a fotót készítettem, nem igaz?
Nem vettem észre senkit a közelben.
A mező üres volt, csak én és a teherautó.
De a tükörkép nem tévesztett meg.
Valaki elég közel állt, hogy bejusson az ablakon, és ez megmagyarázhatatlannak tűnt.
Gyorsan írtam egy választ, próbáltam nyugodt maradni.
„Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy fény, talán egy fa vagy valami hasonló.
Egyedül voltam.”
De már éreztem a hangnem változását, amikor válaszolt.
„Nem úgy néz ki, mint egy fa.
Úgy néz ki, mint ő.”
A képernyőt bámultam, az ujjaim mintha megkövültek volna.
Nem kellett többet mondania.
Tudtam, hogy kire gondolt.
Az exemre.
A férfit, akit már rég a múltba helyeztem, legalábbis ezt hittem.
Hirtelen mindenben kételkedni kezdtem.
Talán kihagytam valamit?
Lehet, hogy itt volt, és én nem vettem észre?
Vagy ez csak egy szörnyű véletlen egybeesés volt, egy szerencsétlen pillanat, amit egy fényképen örökítettek meg, ami most megmagyarázhatatlannak tűnt?
Minél tovább bámultam a fényképet, annál inkább formát öltött a tükörkép a fejemben.
Az alap, a kalap — túlságosan ismerős volt, és bármennyire is próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak véletlen egybeesés, a gondolat nem hagyott nyugodni.
Mi van, ha tényleg ő volt az?
Mi van, ha valami különös véletlen folytán ő is ott volt aznap?
A férjem bizalmatlansága egyre nőtt, és ezt minden egyes üzenetével éreztem.
Nem akarta csak úgy leírni, hogy baleset történt, és nem hibáztattam érte.
Az ő szemszögéből úgy tűnt, mintha egy olyan valakivel készítettem volna képet, aki ott volt, a közelben, a múltamból.
Próbáltam felhívni, hogy megnyugtassam, és elmagyarázzam neki, hogy ez csak egy félreértés volt.
De még miközben beszéltem, hallottam a kételyt a saját hangomban.
Csendben hallgatott, láthatóan frusztrált volt, és elvesztette a belém vetett bizalmát.
„Nem tudom” — mondta végül, és a hangja távolságtartónak tűnt.
„Ez a tükröződés nem hangzik balesetnek.”
Miután letettem a telefont, csendben ültem, és a telefonomon lévő fotót bámultam.
Aminek egy egyszerű pillanatképnek kellett volna lennie a napomról, valami sokkal sötétebbé változott, a kétségek árnyékává, amit egyikünk sem tudott figyelmen kívül hagyni.
Az az apró, alig észrevehető tükörkép a múlt szellemévé vált, amely egy olyan helyre húzott, amelyről azt hittem, hogy már régen magam mögött hagytam.
Az ezt követő napokban feszültséget éreztem kettőnk között, valami megváltozott.
Bármennyire is próbáltam elmagyarázni, hogy egyedül vagyok, annak a sziluettnek a tükröződése mindkettőnket kísértett.
Úgy tűnt, hogy ez a pillanat, ez a kis múló részlet a hátsó ablakban kinyitott egy ajtót, amit már nem tudtunk bezárni.
Egy ajtót a múltba, a kérdésekbe, amelyeket a férjem nem tudott figyelmen kívül hagyni, és egy olyan bizalomba, amely most törékenynek tűnt, egy hajszálon függött.
A tükörkép, amely olyan kicsi és könnyen figyelmen kívül hagyható, árnyékot vetett mindenre.
És hirtelen, aminek csak egy újabb fotónak kellett volna lennie, olyasvalaminek a kezdete lett, amire egyikünk sem volt felkészülve.