„Hölgyem, nincs jegyed. Szállj le a buszról!” – kiáltotta a sofőr, miközben a törékeny, kopott kabátos idős asszonyt nézte, aki alig tudott megkapaszkodni a korlátban, hogy ne essen el.
A busz szinte üres volt. Kint lustán hullott a nedves hó. A nő hallgatott, csak szorosabban szorította a kopott bevásárlószatyrot.
„Azt mondtam, szálljon ki! Ez nem idősek otthona!” – kiáltotta a sofőr hangosabban.
A busz mintha megdermedt volna. Néhány utas elfordította a fejét, mintha nem látná. A lány az ablaknál idegesen megharapta az ajkát. A sötét kabátos férfi elkomorodott, de nem mozdult a helyéről.
Az idős asszony lassan elindult a kijárat felé. Minden lépés nehezen ment neki. Az ajtók hangos sziszegéssel nyíltak ki, és jeges szél csapta meg az arcát. Megállt a lépcsőn, és nem vette le a szemét a sofőrről.
Aztán megszólalt:
Eztán lement és elsétált.
A busz nyitott ajtókkal maradt állni. A sofőr elfordult, mintha el akarna rejtőzni a saját gondolatai elől. Valahol a busz mélyén valaki zokogott. A lány az ablaknál letörölte a könnyeit. A kabátos férfi felállt és az ajtó felé indult. Az utasok egymás után kezdtek elhagyni a buszt, jegyeiket az üléseken hagyva.
Pár perc múlva a busz kiürült. Csak a sofőr maradt, aki csendben ült, és benne egy kimondatlan „bocsáss meg” égett.
Eközben az öregasszony lassan haladt a havas úton. Sziluettje eltűnt a szürkületben, de minden lépése méltóságot sugárzott.
Másnap reggel a sofőr, mint mindig, bejött dolgozni. Minden a szokásos volt: korai kelés, termosz kávé, útvonalak listája. De valami benne örökre megváltozott.
A sofőr nem tudott megszabadulni a nyugtalanságtól. Alig aludt, üldözték az emlékek a nő szeméről – nem gonosz, nem sértődött, csak… fáradt. És a szavak, amelyek visszhangoztak a tudatában: „Olyanokat szültem, mint te. Szeretettel”.
Amikor a járatán utazott, figyelmesen tanulmányozta az idősek arcát a megállókban. Meg akarta találni, bár nem volt biztos benne, miért. Hogy segítsen? Hogy bocsánatot kérjen? Vagy legalábbis hogy bevallja, hogy szégyelli magát?
Egy hét telt el.
Egy este, amikor a műszakja már a végéhez közeledett, meglátott egy ismerős alakot a régi piac megállójában – kicsi, görnyedt. Ugyanaz a kabát, ugyanaz a táska.
Megállította a buszt és kiszállt.
„Nagymama…” – mondta halkan. „Bocsáss meg. Akkor… nem jártam el helyesen.”
A nő felnézett rá. Aztán… gyengéden elmosolyodott. Harag nélkül. Bűntudat nélkül.
Segített neki felszállni a buszra, és leültette az első ülésre. Útközben megkínálta egy csésze teával. Csendben utaztak. De ez egy teljesen más csend volt – meleg, gyengéd. Úgy tűnt, mindkettőjük szívét megkönnyítette.
Azóta mindig tartott a zsebében néhány extra zsetont – azoknak, akik nem tudták megvenni a jegyet. Különösen az idős hölgyeknek.
Minden reggel, mielőtt munkába indult, eszébe jutottak a nő szavai. Nemcsak a bűnére emlékeztették, hanem arra is, hogy embernek kell lennie.
A tavasz hirtelen jött. A hó gyorsan elolvadt, és hamarosan a buszmegállókban hóvirágcsokrok jelentek meg – az öregasszonyok árulták őket, három virágot, celofánba csomagolva. Megismerte az arcukat, üdvözölte őket, segített nekik felszállni a buszra. Néha csak mosolygott – és látta, hogy ez mennyit jelent nekik.
Minden nap kereste őt. Kikérdezte az embereket, leírta, hogy néz ki. Valaki azt mondta, hogy a temető közelében lakhat, a híd mögött. Néha még a szabadnapján is odament – egyenruha és busz nélkül. Csak úgy sétált. Keresgélt.
És egy nap megtalálta a szerény fa keresztet egy ovális keretben lévő fotóval. Ugyanazok a szemek.
Hosszú ideig állt ott, csendben. A fák suttogtak, a napfény áttört a ágakon.
Másnap reggel a busz első ülésén egy kis csokor hóvirág feküdt. Ő maga szedte őket. Mellé tette a saját kezűleg kivágott karton táblát:
„Azokért, akiket elfelejtettek. De akik soha nem felejtettek el minket”.
Az utasok csendben olvasták a feliratot. Néhányan mosolyogtak. Néhányan egy érmét hagytak az ülésen. A sofőr pedig egyszerűen folytatta útját. Lassabban, óvatosabban. Néha kicsit korábban állt meg, hogy a nagymama utolérhesse.
Mert most már megértette: minden nagymama valakinek az anyja. Minden mosoly valakinek a hálája. És minden „csak néhány szó” megváltoztathatja valakinek az életét.