Ez egy átlagos kedd volt, amíg minden a feje tetejére nem állt. Éppen a férjem telefonjának számát kerestem — egyszerű, rutinfeladat. Megrendelt egy ajándékot a lányunk születésnapjára, és én csak meg akartam nézni, hogy mikor érkezik meg. Ekkor egy új üzenet világított a képernyőn.
«Boldog évfordulót, szerelmem! Köszönöm életem legszebb éveit. Alig várom, hogy szerdán találkozzunk. Pontosan az Obélixnél foglak várni nyolckor. Abban a piros ruhában leszek, amit annyira szeretsz. ❤️»
A gyomrom összeszorult. A szemem elsötétült. Az üzenet egy „Michael” nevű ismerőstől érkezett, de rögtön tudtam — nem Michael, a gimnáziumi barátja volt az. Hanem egy nő.
Megdermedtem, a szívem olyan hevesen vert, mintha ki akart volna ugrani a mellkasomból. Tizennyolc év. Tizennyolc év házasság. Építettünk egy házat, felneveltünk egy lányt, annyi mindenen mentünk keresztül együtt. És ez lett belőle? Egy titkos évforduló valaki mással?
Sikítani akartam, sírva fakadni, a falhoz vágni a telefont. Ehelyett azonban óvatosan visszatettem az asztalra, és lassan a fürdőszobába sétáltam, becsukva magam mögött az ajtót. Gondolkodnom kellett.
Egy órán át járkáltam a fürdőszobában, és végigfutottam a fejemben a lehetséges magyarázatokat. Talán félreértettem valamit? Talán volt rá ésszerű magyarázat? Talán azonnal szembesítenem kellene a tényekkel? De végül egy másik gondolat merült fel, egy hideg, számító gondolat. A saját szememmel kell látnom. Bizonyítékra van szükségem, megdönthetetlen bizonyítékra, mielőtt eldönteném, mit tegyek ezután.
Egy terv kezdett kialakulni.
Szerdán elintéztem, hogy a lányom a nővéremnél maradjon. A biztonság kedvéért felhívtam egy bébiszittert, hogy minden rendben legyen. Aztán megtettem az előkészületeket. Egy piros ruha — elegáns, szűk. Magas sarkú cipő. Egy csipetnyi parfüm, amit egykor imádott. Ha ez a nő piros ruhában akart találkozni a férjemmel, nekem kellett előbb mennem.
Korán érkeztem az Obélixbe, és azonnal megláttam őt. Az ablaknál ült, egy pohár fehérborral a kezében, és pontosan ugyanolyan vörös árnyalatú ruhát viselt, mint amilyet én választottam.
A szívem a mellkasomban dobogott, de összeszedtem magam, és magabiztosan elindultam az asztalához. Meglátott, és kissé elkomorult, mert arra számított, hogy valaki mást lát.
— Vársz valakit? — Kérdeztem nyugodtan, és leültem vele szemben.
Még jobban ráncolta a homlokát.
— Um… igen… azt hiszem, hibát követett el…..
— Nem hiszem — néztem feszülten a szemébe. — Egy férfival randizol. Hány éve vagy a „kedvence”? Három? Öt? Tíz?
Az arca megváltozott. Az első zavarodottság. Aztán a felismerés. Aztán bűntudat.
— Én… — kezdte.
— Nem kell igazolnod magad — tartottam fel a kezem, megállítva őt. — Nem kell hallanom, hogy kimondod. Csak rá akartam nézni arra a nőre, akiért a férjem eldobott tizennyolc évet az életünkből.
Nyelt egyet, és leeresztette a tekintetét.
— Én… nem tudtam, hogy még mindig veled van — suttogta.
Nevettem. Keserűen, hidegen.
— Ettől most jobban kellene éreznem magam?
Mielőtt válaszolhatott volna, megláttam a tükörképét az ablakban.
A férjemet.
Magabiztosan, lazán sétált — ahogyan a randevúkon szokott velem. A mosolya készen állt a nőre. De aztán a tekintete találkozott az enyémmel.
Egy pillanatra megdermedt. Aztán láttam, hogy megváltozik az arca — a színe elhalványult, a szemében pánik villant fel. Úgy nézett ki, mintha szellemet látott volna. És ezúttal kiélveztem a látványt.
— Helló, drágám — mondtam, minden szarkazmust beleadva a hangomba, amit csak tudtam. — Elkéstél.
Mintha elcsendesedett volna az étterem.
A tekintete a nőre siklott, majd vissza rám. Az ajka úgy remegett, mint egy partra vetett halé.
— Én… én meg tudom magyarázni.
Hátradőltem, keresztbe fonta a karomat a mellkasom előtt.
— Ó, biztos vagyok benne, hogy meg tudja. De tudod mit? Nekem erre már nincs szükségem.
Felálltam, megigazítottam a ruhámat. Hosszú idő óta először éreztem magam erősnek.
— Csak látni akartam a pillanatot, amikor rájössz, hogy elvesztettél.
Felkaptam a táskámat, és anélkül, hogy megfordultam volna, kisétáltam az étteremből. A fejemet felemeltem, a sarkam tisztán verte a lépteimet a padlón.
Nem sírtam. Akkor nem, nem.
De ahogy leparkoltam a házunk előtt — ugyanaz előtt, amit együtt építettünk -, az első könnycsepp mégis eleredt. Aztán még egy. Aztán még egy. Nem álltak meg.
Fájt. Istenem, annyira fájt.
De ahogy ott ültem, és visszafojtottam a könnyeimet, egy dolgot tudtam: jobbat érdemeltem. És meg is fogom kapni.
— Volt már olyan pillanat, ami megváltoztatta az életét?
Ha ez a történet megérintett, lájkold, és oszd meg valakivel, akit érdekelhet.