Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztam vele, rájöttem, hogy az anyósom nem rajong értem. Úgy fürkészett, mintha egy képzetlen jelentkező lennék. És bizonyos értelemben pontosan így is látott engem.
„Be kell bizonyítanod, hogy méltó vagy a fiamhoz” — mondta nekem egy este, teljesen komolyan. „Egy feleségnek olyan kell lennie, mintha a második anyja lenne.”
Azt hittem, viccel. De nem viccelt.
Amikor eljegyeztük egymást, a dolgok csak rosszabbra fordultak. Úgy kezdett el kezelni, mintha a saját személyes kifutófiúja lennék — elküldött bevásárolni, megszervezte a konyhát, még a szennyest is összehajtogatta. „Meg kell tanulnod, hogy úgy csináld, ahogy én” — mondta, miközben ellenőrizte a munkámat.
Beletörődtem ebbe, azt hittem, hogy a dolgok majd enyhülnek, ha összeházasodunk. De nem így történt.
Egy nap azt mondta: «Lágy fürtökben kellene hordanod a hajad, mint nekem. A fiam így szereti.»
Én csak bámultam rá. „Soha nem mondta ezt.”
Ő mosolygott — önelégülten, magabiztosan. «Persze, hogy nem mondta. Úgy nőtt fel, hogy így látta a hajamat. Ehhez van hozzászokva. Ezt szereti.»
Ennyi volt. Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem arról van szó, hogy beilleszkedjek a családba. Hanem arról, hogy ő újrateremti magát rajtam keresztül.
És amikor végül elmondtam ezt a vőlegényemnek, a reakciója mindent elmondott, amit tudnom kellett.
Sóhajtott, megdörzsölte a halántékát, és azt mondta: „Túlreagálod.”
„Túlreagálod?” — ismételtem meg, felemelve a hangomat. «Az anyád lényegében át akar változtatni engem! És nem veszed észre, hogy ez mennyire hátborzongató?»
Bosszúsan rázta a fejét. «Csak azt akarja, hogy jó házasságunk legyen. Tudja, hogy ezzel segít. Ő volt a tökéletes feleség az apámnak.»
Majdnem elnevettem magam azon, hogy mennyire elvakult. «De hát ilyen volt? Vagy egyszerűen csak irányította apád életének minden aspektusát?»
Ebben a pillanatban megváltozott az arca. A kétely egy villanása. Egy pillanatnyi tétovázás. De ahelyett, hogy mélyebbre ásott volna, lesöpörte. «Csak segíteni próbál. Nem tudod ezt értékelni?»
Éreztem, hogy valami megrepedt bennem. Ha még azt sem képes elismerni, hogy baj van, milyen jövőnk lehet egyáltalán?
Az utolsó csepp a pohárban egy héttel később volt, amikor hazaérve egy csomagot találtam az anyósomtól. Egy ruha volt benne. Nem is akármilyen ruha — annak a ruhának a pontos mása, amelyet sok évvel ezelőtt viselt egy családi esküvőn. A mellékelt levélben ez állt: «Gondoltam, tökéletes lenne neked! Klasszikus, pont olyan, mint amit én viseltem. A fiam imádni fogja.»
Elborzadva bámultam rá. Ez nem csak az irányításról szólt. Arról szólt, hogy eltörölnek a föld színéről, és a helyemre őt teszik.
Megmutattam a ruhát a vőlegényemnek, arra számítva, hogy végre megérti. De ő csak a vállát vonogatta. „Ez egy gyönyörű ruha.”
Aznap este meghoztam egy döntést. Nem fogom az életemet arra pazarolni, hogy valaki mássá formáljam magam. A szerelemnek partnerségnek kell lennie, nem pedig leigázásnak. Ha most nem tudott szembeszállni az anyjával, akkor soha nem is fog. Én pedig nem voltam hajlandó valaki más árnyékában élni.
Összepakoltam a csomagjaimat és elmentem. Nem volt könnyű. Pokolian fájt. De ahogy elhagytam a házat, éreztem valamit, amit már nagyon régen nem éreztem.
Megkönnyebbülést.
És a lecke? Ha valaki szeret téged, akkor TÉGED kell szeretnie, nem pedig azt a változatodat, ami megfelel valaki más elvárásainak. Soha ne hagyd, hogy bárki eltörölje a személyiségedet egy kapcsolat kedvéért. Elég vagy úgy, ahogy vagy.
Ha ez a történet rezonált rád, ne felejtsd el lájkolni és megosztani. Volt már dolgod irányító anyóssal? Beszéljünk róla a hozzászólásokban!