Régóta nem hallottam mostohalányomról, Hyacinth-ról, így amikor meghívott vacsorára, azt gondoltam, hogy talán ez az a pillanat, amikor végre összekapcsolódunk. De semmi sem készíthetett volna fel arra a meglepetésre, ami az étteremben várt rám.
Rufusnak hívnak, ötvenéves vagyok, és az évek során megtanultam sok mindent elviselni. Az életem elég stabilan alakult, talán túlságosan is stabilan. Csendes irodai munkát végzek, egy szerény házban élek, és az estéim nagy részét egy könyvvel vagy a tévében a hírekkel töltöm.
Semmi különösebben érdekes, de ez mindig is jó volt nekem. Az egyetlen dolog, amire sosem jöttem rá, az a mostohalányommal, Hyacinthtal való kapcsolatom.
Egy éve — talán több is — nem hallottam felőle. Soha nem találkoztunk, mióta feleségül vettem az anyját, Lilithet, amikor még tinédzser volt.
Mindig távolságtartó volt, és azt hiszem, idővel én is abbahagytam a próbálkozást. De meglepődtem, amikor váratlanul felhívott, és furcsa módon vidám hangon.
«Hé, Rufus — mondta, a hangja már-már túlságosan is vidám volt -, mit szólnál, ha elmennénk vacsorázni? Van egy új étterem, amit ki akarok próbálni.»
Először nem tudtam, mit válaszoljak. Hyacinth már évek óta nem lépett kapcsolatba velem. Lehet, hogy így akar kibékülni? Egy kísérlet arra, hogy áthidalja a köztünk lévő szakadékot? Ha így volt, én benne voltam. Évek óta erre vágytam. Azt akartam érezni, hogy egy családdá váltunk.
„Persze” — válaszoltam, remélve, hogy újrakezdhetem. „Csak mondd meg, hol és mikor.”
Az étterem előkelő volt — sokkal előkelőbb, mint amihez hozzászoktam. Sötétfa asztalok, lágy világítás, pincérek tiszta fehér ingben. Amikor megérkeztem, Hyacintha már ott volt, és… másképp nézett ki. Rám mosolygott, de a mosoly nem ért el a szeméig.
«Hé, Rufus! Megcsináltad!» — üdvözölt, és valami furcsa energia áradt belőle. Mintha mindent megtett volna, hogy nyugodtnak tűnjön. Leültem vele szemben, és próbáltam rájönni, mi folyik a szobában.
„Szóval, mi újság?” — kérdeztem, remélve, hogy valódi beszélgetés alakul ki.
„Jól, jól” — válaszolta gyorsan, miközben átnézte az étlapot. «És mi a helyzet veled? Jól vagy?» A hangja udvarias, de távolságtartó volt.
„A régi, a régi” — válaszoltam, de nem figyelt rám. Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, intett a pincérnek.
„Homárt kérünk” — mondta, és egy gyors mosolyt küldött felém — «és talán steaket is. Mit szólsz hozzá?»
Pislogtam, kissé váratlanul ért. Még rá sem néztem az étlapra, és ő máris a legdrágább ételeket rendelte. Megvonta a vállamat. „Igen, persze, amit csak akarsz.”
De az egész helyzet furcsának tűnt. Ideges volt, járkált a helyén, időnként a telefonjára pillantott, és szűkszavú válaszokat adott nekem.
Az étkezés előrehaladtával megpróbáltam valami mélyebbre, valami értelmesre terelni a beszélgetést. «Hosszú idő telt el, ugye? Annyira hiányzott, hogy veled lógjak.»
„Igen” — motyogta, és alig nézett fel a homárjából. „Elfoglalt voltam, tudod?”
„Elég elfoglalt ahhoz, hogy eltűnj egy egész évre?” — kérdeztem félig tréfásan, de a szomorúságot a hangomban nehéz volt elrejteni.
Egy pillanatra rám nézett, aztán vissza a tányérjára. «Tudod, hogy van ez. Munka, élet…»
A tekintete folyton ide-oda cikázott, mintha várna valakire vagy valamire. Próbáltam kérdezni a munkáról, a barátokról, bármiről, hogy a beszélgetés folytatódjon, de nem mondott semmit. Rövid válaszok, szemkontaktus nélkül.
Minél tovább ültünk ott, annál inkább úgy éreztem, hogy olyasmibe avatkozom bele, aminek nem kellene, hogy részese legyek.
Aztán megérkezett a számla. Automatikusan érte nyúltam, elővettem a kártyámat, és felkészültem a fizetésre, ahogy terveztem. De éppen amikor át akartam adni, Hyacintha odahajolt a pincérhez, és odasúgott valamit. Nem tudtam felfogni.
Mielőtt megkérdezhettem volna, gyorsan rám mosolygott, és felállt. „Mindjárt jövök” — mondta — „csak ki kell mennem a mosdóba”.
Néztem, ahogy elsétál, és fájt a gyomrom. Valami nem volt rendben. A pincér átnyújtotta a számlát, és a szívem összeszorult, amikor megláttam az összeget. Felháborító volt — sokkal több, mint amire számítottam.
Pillantást vetettem a fürdőszoba felé, félig-meddig arra várva, hogy Hyacintha visszatér, de nem volt ott.
A percek csak teltek. A pincér várakozóan bámult rám. Sóhajtva adtam át neki a névjegykártyámat, lenyelve csalódottságomat. Mi történt az imént? Tényleg csak úgy… elment?
Fizettem, és éreztem, hogy egy csomó összeszorul a mellkasomban. Ahogy a kijárat felé sétáltam, a csalódottság és a szomorúság hulláma söpört végig rajtam. Csak egy esélyt akartam, hogy újra kapcsolatba kerüljünk, hogy úgy beszélgessünk, ahogy még soha nem beszéltünk. És most úgy éreztem, hogy csak kihasználtak egy ingyen vacsoráért.
De amikor már az ajtóhoz értem, készen álltam a távozásra, valami hangot hallottam magam mögött.
Lassan megfordultam, nem tudtam, mivel állok szemben. A gyomrom még mindig görcsbe rándult, de amikor megláttam, hogy Hyacinth ott áll, elállt a lélegzetem.
Egy hatalmas tortát tartott a kezében, és úgy vigyorgott, mint egy gyerek, aki a legújabb csínytevést hajtotta végre, a másik kezében pedig egy csomó lufi lengett finoman a feje fölött. Pislogtam, próbáltam rájönni, mi folyik itt.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, felragyogott és dorombolt: „Nagypapa leszel!”.
Egy másodpercig döbbenten álltam, és próbáltam felfogni a szavai jelentését. „Nagyapa?” — ismételtem meg, úgy éreztem, mintha valami nagyszerű dologról maradtam volna le.
A hangom kissé megremegett. Ez volt az utolsó dolog, amire számítottam, és nem tudtam, hogy jól hallottam-e.
Nevetett, és a szemei ugyanolyan idegesen csillogtak, mint a vacsora alatt. Csak most már mindennek volt értelme. «Igen! Meg akartalak lepni — mondta, egy lépéssel közelebb lépett, és trófeaként emelte fel a tortát. Fehér volt, kék és rózsaszín cukormázzal, és a tetején nagy betűkkel az állt: „Gratulálok, nagyapa!”.
Újra pislogtam, még mindig próbáltam felfogni, mi történik. „Várj… ezt te tervezted?”
Bólintott, a golyók fodrozódtak, ahogy egyik lábáról a másikra tette át a súlyát. «Egész idő alatt a pincérrel dolgoztam! Azt akartam, hogy különleges legyen a dolog. Ezért tűntem el folyton — nem hagytalak el, esküszöm. Meg akartalak lepni egy életre.»
Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom, de nem a frusztrációtól vagy a dühtől. Valami más volt, valami melegség.
Ránéztem a tortára, Hyacinth arcára, és minden a helyére került. „Mindezt értem tetted?” — kérdeztem halkan, még mindig úgy éreztem, mintha álmodnék.
„Persze, hogy megtettem, Rufus” — válaszolta, és a hangja megenyhült. «Tudom, hogy voltak nézeteltéréseink, de azt akartam, hogy te is részese legyél ennek. Nagyapa leszel.»
Szünetet tartott, és az ajkába harapott, mintha nem lenne biztos benne, hogy mit fogok reagálni. „Azt hiszem, ezt azért akartam elmondani, hogy megértsd, mennyire törődöm veled.”
Valami a szavaiban keményen megütött. Hyacinth soha nem volt nyitott, és most itt volt, és megpróbálta áthidalni a szakadékot, ami oly sokáig volt köztünk. Összeszorult a torkom, ahogy próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat. „Én… nem tudom, mit mondhatnék.”
„Nem kell mondanod semmit” — mondta, és a szeme találkozott az enyémmel. «Csak azt akarom, hogy tudd, szeretném, ha az életünkben lennél. Az én életemben. És a baba életében.»
Hyacinth zihálva sóhajtott fel, és tudtam, hogy ez nem megy neki könnyen. «Tudom, hogy nehéz időszakon vagyunk túl, Rufus. Nem én voltam a legkönnyebb gyerek. De… felnőttem. És azt akarom, hogy ennek a családnak a része legyél.»
Egy másodpercig csak bámultam őt, a szívemben olyan érzelmek törtek fel, amelyeket évek óta nem engedtem meg magamnak. A távolság, a feszültség köztünk — úgy tűnt, abban a pillanatban minden eltűnt.
Nem érdekelt a kínos vacsora vagy a csend. Csak az érdekelt, hogy itt állt előttem, és átadta nekem ezt a hihetetlen ajándékot. «Hyacinth… Nem tudom, mit mondjak. Erre nem számítottam.»
„Én sem számítottam arra, hogy terhes leszek!” — mondta nevetve, és évek óta először nem volt erőltetett a nevetés. Hanem őszinte. „De itt vagyunk.”
Nem tudtam megállni. Valami elszabadult bennem, és előre léptem, átkarolva őt.
Egy pillanatra megfeszült, valószínűleg ugyanúgy meglepődött, mint én, de aztán a karjaimba olvadt. Álltunk, karonfogva egymást, a lufik fölöttünk ugráltak, a torta köztünk, és hosszú-hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy újra az enyém a lányom.
„Annyira örülök neked” — suttogtam a hajába, a hangom sűrű volt az érzelmektől. „Fogalmad sincs, mennyit jelent ez nekem.”
Kissé elhúzódott, megtörölte a szemét, de még mindig mosolygott. «Nekem is sokat jelent. Sajnálom, hogy távolságtartó voltam. Nem tudtam, hogyan… hogyan térjek vissza mindezek után. De most már itt vagyok.»
Bólintottam, nem hittem, hogy meg tudok szólalni. Úgy éreztem, hogy a mellkasom mindjárt szétrobban, és csak annyit tehettem, hogy megszorítottam a kezét, remélve, hogy felfogja, milyen sokat jelent ez a pillanat.
Elmosolyodott, és lenézett a köztünk lévő tortára. „Valószínűleg el kéne tűnnünk innen, mielőtt kirúgnak minket” — viccelődött, és a hangja egyre könnyedebbé vált. „Valószínűleg ez volt a legfurcsább nagypapa bejelentés, amit valaha is tettek.”
Kuncogtam, és a tenyeremmel megtöröltem a szemem sarkát. „Igen, azt hiszem.”
Felvettük a tortát és a lufikat, és ahogy elhagytuk az éttermet, valami megmozdult bennem.
Úgy tűnt, hogy a távolságtartás évei, az az érzés, hogy nem tartozom az életébe, eltűnt. Már nem csak Rufus voltam. Én lettem a gyermeke nagyapja.
Ahogy kiléptünk a hűvös éjszakai levegőre, Hyacinthra néztem, és könnyebbnek éreztem magam, mint évek óta bármikor. „Szóval, mikor jön el ez a nagy jelentőségű nap?” — kérdeztem, végre hagyva, hogy az izgalom lecsillapodjon.
Elvigyorodott, és szorosan a kezében szorongatta a lufikat. «Hat hónap múlva. Az bőven elég idő, hogy felkészülj, nagypapa».
És csak úgy, a köztünk lévő fal leomlott. Nem voltunk tökéletesek, de valami jobbak voltunk, egy család voltunk.
Tetszett, ahogy ez a történet végződött? Itt egy másik, ami még jobban fog tetszeni: Audrey szülei három éven át azt állították, hogy nem engedhetik meg maguknak a születésnapi ajándékait, míg a húga minden évben 50 dollárt kapott. A 17. születésnapja másnapján Audrey egy családi ünnepségre érkezett egy tortával, de felfedezett egy megdöbbentő titkot, ami mindent megváltoztatott.