A kedvesség titokzatos módon akkor tér vissza, amikor a legkevésbé számítasz rá. Egy idős tanárnő számára egy egyszerű nagylelkűség egy fagyos téli napon olyan történetet indított el, amely évekkel később bontakozott ki.
A hó lágyan hullott, fehér patinásan borította be az utcákat, és kicsit csendesebbé tette a várost. Egy hangulatos kis vendéglőben Harrison úr, a kedves szemű, ritkuló ősz hajú, nyugdíjas tanár úr forró kávét kortyolgatott, miközben a Megölni a feketerigót című könyv szakadt példányát olvasta.
Szerette ezt a helyet. Csendes, meleg és ismerős volt. Ahogy lapozott, észrevette, hogy a vendéglő ajtaja kinyílik, és egy csengő éles csengése kíséri. Egy fiú lépett be, aki reszketett a hidegtől, és a lábával toporzékolt, hogy melegen tartsa magát.
A fiú nem lehetett több tizenhárom évesnél. Vékony kabátot viselt, ami túl nagy volt az alacsony termetéhez, és egy számmal nagyobbnak tűnő csizmát. Az arca vörös volt a hidegtől, és sötét haja a homlokára tapadt, nedves volt az olvadó hótól.
Harrison úr letette a könyvét, és figyelte őt. A fiú tétovázott a bejáratnál, és lassan elindult a büfé sarkában álló automata felé. Remegő kézzel kotorászott a zsebében, és egy maréknyi érmét húzott elő, majd gondosan megszámolta. Arca lehervadt, amikor rájött, hogy ez még egy kis harapnivalóra sem elég.
Harrison úr becsukta a könyvét, és egy korty kávét kortyolva halkan megszólalt:
— Elnézést, fiatalember.
A fiú összerezzent, és az irányába nézett, arcán hitetlenkedő és zavarodott kifejezéssel.
— Igen? — válaszolta tétován.
— Miért nem ülsz le mellém egy kicsit? Jól jönne egy kis társaság — mondta Harrison úr meleg mosollyal.
A fiú tétovázott, kényelmetlenül mozogva.
— Én… én csak… — motyogta, és az automatára pillantott.
— Semmi baj — nyugtatta meg Harrison úr, a hangja lágy, de határozott volt. — Túl hideg van ahhoz, hogy itt álldogáljunk. Gyere, nem harapok.
Néhány pillanatnyi tétovázás után az éhség és a hideg átvette a hatalmat a büszkeségtől. A fiú bólintott, és lassan közeledett az asztalhoz, kezét a kabátzsebébe dugva.
— Hogy hívnak téged? — Harrison úr kérdezte, amikor a fiú leült.
— Alex — felelte halkan, kerülve a szemkontaktust.
— Nos, Alex, én Mr Harrison vagyok — mondta, és kezet nyújtott.
Alex tétovázott, mielőtt megrázta volna. A markolata kicsi és jeges volt.
— Nos — intett Harrison úr a pincérnőnek -, mit szólna egy kis meleg ételhez? Mit szólna egy kis leveshez és egy szendvicshez?
— Nekem nem kell… — kezdte Alex, de Mr Harrison felemelte a kezét, félbeszakítva őt.
— Nincs vita. Én állom. Különben is, jól jönne a beszélgetés.
A pincérnő hamarosan hozott egy tál gőzölgő csirkelevest és egy szendvicset. Alex először óvatosan evett, de ahogy az étel melege szétáradt a testében, kezdett megnyugodni. Fokozatosan megosztotta Harrison úrral az életének egyes darabkáit.
— Anyukám keményen dolgozik — mondta suttogva. — Két munkahelye van, így iskola után magamra vagyok utalva.
— Nehéz lehet — jegyezte meg Harrison úr.
Alex bólintott.
— Mindent megtesz, ami tőle telik, de néha nehéz.
Harrison úr megértően elmosolyodott.
— Néhány diákomra emlékeztetsz — mondta. — Okos, elszánt… Sok benned a lehetőség.
Alex elpirult, és a tányérjára eresztette a tekintetét.
— Nem vagyok én olyan okos… — motyogta.
— Soha ne becsüld alá magad, Alex. Néha csak egy segítő kézre van szükségünk a megfelelő pillanatban. Csak ígérj meg nekem valamit: ha olyan helyzetben vagy, hogy segíthetsz valakinek, tedd meg. Add tovább a kedvességet.
A fiú egy pillanatig gondolkodott, magába szívta a tanár szavait. Miután befejezte az utolsó kanál levest, felnézett és motyogott:
— Köszönöm.
Harrison úr elmosolyodott.
— Szívesen, fiatalember.
Hét évvel később.
A kopogás az ajtón váratlanul érte. Harrison úr, már megöregedve, lassú léptekkel lépkedett kis lakása bejáratához. Ismét tél volt, és a hideg bekúszott az ablakokon.
Amikor kinyitotta az ajtót, a szeme tágra nyílt. Egy jól öltözött fiatalember állt előtte, finom kabátban, rendesen fésült sötét hajjal. Kezében egy nagy kosarat tartott, tele friss gyümölcsökkel, kenyérrel és egyéb finomságokkal.
— Mr Harrison — mondta a fiatalember, hangja tele volt meghatottsággal. — Nem tudom, emlékszik-e rám.
A tanár egy pillanatig bámulta az ismerős arcot, próbált emlékezni. Aztán felcsillant a szeme a felismeréstől.
— Alex? — kérdezte szinte hitetlenkedve.
A fiatalember szélesen elmosolyodott és bólintott.
— Igen, uram. Hét év telt el, de még mindig nem felejtettem el, amit értem tett.
Harrison úr hátralépett egy lépést, és intett neki, hogy jöjjön be.
— Jöjjön be, jöjjön be! Nézzenek oda — mennyit nőttél!
Alex belépett, és a kosarat az asztalra tette. A tekintete végigpásztázta a kis, szerény lakást, ahol könyvhalmok álltak a falak mentén, és egy régi fotel állt az ablak mellett.
— Az ebédlőn keresztül találtam rád — magyarázta Alex. — A tulajdonos emlékezett rád, és segített megtalálni téged. Vissza akartam viszonozni a kedvességet, amit azon a hideg éjszakán tanúsítottál irántam.
Harrison úr a kosárra, majd Alexre nézett, a szemében meghatottság villant.
— Nem kellett volna ezt tenned, fiam.
— De igen — felelte Alex határozottan. — Megtanítottál nekem valami nagyon fontosat: a kedvesség mindig viszonzásra talál. És most rajtam a sor, hogy viszonozzam neked.
Harrison úr elmosolyodott, és meleg boldogság terült szét a mellkasában.
— Akkor ülj le, fiam — mondta. — Igyunk egy kávét és beszélgessünk.
És így abban a kis lakásban a kedvesség ismét körbejárt.