Eladtam mindenemet, és vettem egy jegyet, hogy újra találkozhassak az első szerelmemmel. De a sors másképp akarta. Egy repülőn kapott szívroham egy olyan városba vitt, ahol választanom kellett: feladom vagy a szerelemhez vezető leghosszabb utat választom.
78 évesen eladtam mindenemet, amim volt. A lakásomat, a régi kisteherautómat, még az évek során összegyűjtött bakelitlemez-gyűjteményemet is. A dolgok már nem számítottak.
Elizabeth írt nekem először. A levél váratlanul érkezett, elveszett a számlák és reklámbrosúrák között, mintha nem is tudtam volna, mekkora ereje van.
„Állandóan rád gondolok.”
Ennyi volt. Egyetlen mondat, amely évtizedekkel vetett vissza. Háromszor olvastam el újra, mielőtt hagytam magam fellélegezni.
Egy levél. Elizabeth-től. Remegtek az ujjaim, ahogy kibontottam az oldal többi részét.
«Vajon emlékszel még azokra a napokra? A nevetésünkre, ahogyan fogtad a kezemet azon az éjszakán a tónál. Emlékszem. Mindig is emlékeztem.»
— James, te vén bolond — mormoltam magamban.
A múlt a múltban volt. De évek óta először nem tűnt olyan távolinak.
Újra sms-ezni kezdtünk. Először rövid jegyzeteket, majd hosszú leveleket, amelyekből rétegről rétegre feltárult az idő. Mesélt nekem a kertjéről, arról, hogy még mindig zongorázik, és hogy mennyire hiányoztak neki a szörnyű kávéjáról szóló vicceim.
Aztán egy nap elküldte a címét. Ekkor eladtam mindent, és vettem egy egyirányú jegyet.
Ahogy a gép felemelkedett az égbe, lehunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy vár rám.
Vajon még mindig ugyanaz a csengő nevetése lenne? Vajon még mindig kissé lehajtja a fejét, miközben hallgat?
De hirtelen egy furcsa szorítás a mellkasomban megfeszített. Éles, szúró fájdalom futott végig a karomon. A lélegzetem elakadt. A stewardess odasietett hozzám.
— Uram, rosszul érzi magát?
Próbáltam válaszolni, de nem jöttek ki belőlem a szavak. A kabinban a fények elhomályosultak. A hangok összemosódtak a zajjal. Aztán minden eltűnt.
Egy másik világban ébredtem. Egy kórházban. Halványsárga falak. Az ágyam mellett egy gép, amely halkan csipogott.
Egy nő ült mellettem, és fogta a kezem.
— Megijesztettél minket. Lauren vagyok, az ápolónőd — mondta halkan.
Nagyot nyeltem.
— Hol vagyok én?
— A Bozeman Általános Kórházban. A gépe kényszerleszállást hajtott végre. Kisebb szívrohamot kapott, de stabil az állapota. Az orvosok szerint nem repülhet egyhamar.
A fejemet a párnára hajtottam.
— Így az álmomnak várnia kellett.
A kardiológus fáradtan sóhajtott.
— Az ön szíve már nem olyan erős, mint régen, Mr Carter.
— Erre akkor jöttem rá, amikor a kórházban ébredtem, ahelyett, hogy hova tartanék — motyogtam.
Felírt valamit a kórtörténetébe, és távozott. Lauren az ajtóban időzött.
— Nem tűnik olyan embernek, aki hallgat az orvosokra.
— Nem tűnök olyan embernek, aki csak ül és várja, hogy meghaljon — vágtam közbe.
Nem ellenkezett. Kissé lehajtotta a fejét, és figyelmesen nézett rám.
— Valakihez repültél.
— Elizabeth-re. Mi… írtunk egymásnak. Negyven év hallgatás után. Megkért, hogy jöjjek át.
Lauren bólintott, mintha már tudta volna. Talán tudta is — Elizabeth-ről beszéltem a félig öntudatlan eszmefuttatásaimban.
Másnap reggel Lauren átadott nekem egy kulcscsomót.
— Ez meg mi?
— A kijárat.
— Lauren, te…
— Elmész? Igen. Sóhajtott. — Túl sokáig voltam csapdában. Nem te vagy az egyetlen, aki keres valamit, James.
Kétségek után kutattam a tekintetét. Nem volt benne semmi.
— Még csak nem is ismersz engem.
Elvigyorodott.
— Eleget ismerek. És segíteni akarok neked.
Órákig vezettünk. Az út úgy húzódott előttünk, mint egy ki nem mondott ígéret.
— Mennyi van még hátra? — Kérdezte.
— Néhány óra.
— Az jó.
— Sietsz?
— Nem — mosolygott a lány. — Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem ájulsz el útközben.
Nevettem. Lauren váratlanul lépett az életembe, de el sem tudtam volna képzelni ezt az utat nélküle.
A levélben szereplő cím nem egy házhoz vezetett. Hanem egy idősek otthonához.
— Az itt van? — Lauren a homlokát ráncolta.
— Ezt a címet adta meg.
Bementünk a házba. A friss ágynemű és a régi könyvek illata igyekezett otthonossá tenni a helyet.
És akkor megláttam őt.
Az ablaknál ült, vékony karját a kockás ágyon pihentette. Ezüstös haja. Kedves, fáradt szemek.
De nem Elizabeth volt az.
— Susan — suttogtam.
Gyengén elmosolyodott.
— James. Eljöttél.
Keserűen kifújtam a levegőt.
— Átvertél engem.
Susan leeresztette a tekintetét.
— Nem akartam egyedül lenni.
— Hagytad, hogy azt higgyem… — csikorgattam a fogam. — Miért?
— Megtaláltam a leveleit. Megtartotta őket, újraolvasta őket. De egy éve meghalt.
Lehunytam a szemem, éreztem, hogy minden szétesik.
— Nem volt hozzá jogod.
— Tudom, hogy nem volt jogod.
— Hol van eltemetve?
Susan megadta a választ. Bólintottam, és csendben kisétáltam.
A szél süvöltött a sírkövek között. Megálltam a kőbe vésett neve előtt.
— Eljöttem — suttogtam. — De már túl későn.
Egész életemben a veszteség elől menekültem. De mit volt már mit veszítenem?
Kifújtam a levegőt, és elfordultam.
— Menjünk — mondtam Laurennek.
Később megvettem Elizabeth házát.
— James, nem akarok teher lenni — mondta Susan, amikor megkértem, hogy lakjon velem.
— Te nem vagy teher. Csak egy házat kerestél. Ahogy én is.
Lauren is maradt.
Esténként a kertben ültünk, sakkoztunk és néztük a naplementét.
Az élet átírta a terveimet. De végül egy utazás többet adott, mint amit remélhettem. Mindössze annyit kellett tennem, hogy kinyitottam a szívemet és bíztam a sorsban.
Oszd meg ezt a történetet barátaiddal. Talán inspirálja őket, és feldobja a napjukat.